Thursday, October 16, 2014

Az esélytelenek izgalma

bokroslajos-izgul-featured

Ott mosolyogtak a választási plakátokon, viaszosra fotosoppolva. Olyan szervezetek színeiben, amelyekről élő ember nem hallott, csak az utóbbi egy-két hónapban. Akkor viszont úgy tettek, mintha tényleg kampányolnának. Hogy mi mellett vagy ellen, a fene se tudta.

Follow @temptercat

A politika most nem érdekel, csak ennek az egésznek a lélektana. Vajon mi visz rá valakit, hogy óriásplakáton akarja…

View On WordPress

Tuesday, September 16, 2014

Tipikus magyar mentalitás

tepett-magyar-zaszlo-featured-tempty

Nem az a tipikus magyar mentalitás, amikor a pesszimisták tehetetlenségével, némileg irigykedve szemléled a világot. Hanem az, amikor a saját honfitársaidra egyfajta felsőbbrendűség-tudattal tekintve, viselkedésük okát végtelenül leegyszerűsítve megbélyegzed őket – és velük együtt saját magadat is.

Follow @temptercat

Elképesztően trendi a tipikus magyar mentalitásról beszélni. Otthon, a…

View On WordPress

Monday, September 1, 2014

Nyugodtan lehet erőszakolni a gólyatáborban

Nyugodtan lehet erőszakolni a gólyatáborban

nemi-eroszak-femen-tempty-featured

Bizony, nyugodtan! A közvélemény látatlanban, egy szűkszavú rendőrségi hír el(nem)olvasását követően megállapította: tökmindegy, hiszen minden mai kiscsaj kurva. Tehát az áldozat is csak meggondolhatta magát, miután a feltételezett drogmámorból kijózanodva ráébredt, hogy nem is akkora Adonisz az előző esti választottja.

Follow @temptercat

Vallom és vállalom, hogy aki kiáll a sarokra, nekem ne…

View On WordPress

Tuesday, June 24, 2014

Kell-e végzettség a politikusoknak?

Kell-e végzettség a politikusoknak?

zagyva-gyorgy-gyula-featured

„Írni és olvasni azért jó lenne, ha tudna a polgármester” – nyilatkozta egy szlovák politológus, aki szerint az viszont már alkotmányellenes, hogy hazájában nemrégiben középiskolai végzettséghez kötötték a köztisztségviselést. Nálunk pedig óriási divat elővenni azokat is, akik diploma nélkül hoznak döntést. De miért?

Follow @temptercat

Tudom, régen állítólag olyan világ volt, amelyikben egy…

View On WordPress

Friday, June 6, 2014

Rácsodálkozni a cenzúrára – az Origóból kiindulva

Rácsodálkozni a cenzúrára – az Origóból kiindulva

„Jó reggelt, Magyarország!” – pislogtam, amikor megláttam az Origo főszerkesztőjének kirúgásáról szóló hírdagályt. Az emberek többsége rácsodálkozott, hogy érzékeny témák érintéséért meneszteni lehet egy újságírót. Pedig ez mindig is így volt – legalábbis amióta az eszemet tudom.

Follow @temptercat

Ady Endre jól megmondta: „Nekünk Mohács kell”. Egy csattanós pofon, hogy észbe kapjunk, különben…

View On WordPress

Tuesday, April 15, 2014

„Idén csak 6 300 a retúrjegy Ljubljanába!” – vettük észre az egyik barátnőmmel szilveszter éjfél előtt negyedórával. Az utolsó percben lecsaptunk az ajánlatra, az utazás időpontját pedig „nekem mindegy” alapon rábíztam. Mint ahogy a két kattintásnyi szállásfoglaláson kívül mindent. Úgy indultam el itthonról csütörtök este, hogy fogalmam sem volt róla, mi van ott, mit érdemes megnéznem.

Péntek reggel hatkor startolt a busz a Népligetből, vasárnap pedig este tíz körül ért vissza, így nekem tulajdonképpen a kétéjszakás kiruccanás négyre nyúlt. Előtte Eszternél aludtam volna, aki felgyertyázott gyümölcstállal és bozdapezsgővel várt, hogy utólag megünnepeljük a negyedszázados fennállásomat. De be sem állt a szánk egészen ötig, amikor már amúgy is fel kellett kelnem a papírforma szerint. Nulla pihenéssel vágtam tehát neki Ljubljanának, amiről mindössze annyit tudtam, hogy Szlovénia fővárosa.

Ez eléggé ellentétes a korábbi „jajistenem, le ne maradjak valamiről!” hozzáállásommal, ám most így esett jól – az okát nem firtattam. Úgy voltam vele, hogy főváros lévén biztos szép, lehet nagyokat sétálni és jókat enni, oszt’ kész. Induláskor azért gyorsan csekkoltam a TripAdvisort, ahonnan pillanatok alatt kiderült: gyakorlatilag minden egymás mellett van, tömegközlekedésre sincs szükség. Csodálom egyébként a szervezetemet, amiért egyszer csak átkapcsolt „de jó, utazunk!” üzemmódba, így kizárólag farokcsontilag bizonyult kihívásnak végigülni a hét és félórás buszutat.

ljubljana-kilatas-var-tempty

Kilátás a várból.

„Zágráb? Minek megyünk Zágrábba?” – pislogtam értetlenül a barátnőmre, amíg a horvát határnál jó huszonöt percig dekkoltunk a pecsételendő útlevelű ázsiai útitársainknak köszönhetően. Menetrendet viszont nem firtatunk, „így van megcsinálva”, ennyi. A horvátok viszont nem túl cukik, mert csúnyán nézett az eurócentre a pályaudvari vécés néni. Pedig bokor vagy pénzváltó nem akadt a közelben, tehát kénytelen volt azzal beérni. „Nem baj, mindjárt odaérünk!” – biztattam magunkat ismét az ülésre huppanva, mindenfelé hajtogatott lábbal.

Fogalmam sincs, hol ütött be pontosan a varázslat – nem, nem írandó az alváshiány számlájára –, de egyszer csak olyan táj következett, ami az alpesi és a mediterrán egészen különleges ötvözete. Kizöldült minden; olyannyira, hogy nálunk talán csak nyár elején van ilyen néhány hétig, mielőtt a napfény szárítani kezdi a leveleket. De kék is volt ott szépszerével! A hegyek, az ég… Nagyon megtetszett. A legelésző tehenek láttán eszembe jutott, hogy a szüleim kiskoromban beadták nekem: a barna adja a kakaót, a foltos meg a tejeskávét – és azóta is szívatnak, amiért elhittem.

Az Orangeways-től üdítően szokatlan módon percre pontosan gördültünk be a sárkányos hídon áthaladva az állomás Budimpešta felirata alá, mire rögtön megállapítottam, milyen találékony nyelv, ami párhuzamba állítja a magyar fővárost a budival. Az első misszió az ebédszerzés volt, s egy fenséges tenger gyümölcsei pizza formájában rögtön meg is valósult. A kis huncutok jobban csinálják, mint az olaszok! Továbbfejlesztették az ötletet a szomszédtól. A barátnőm kolbászt evett, és meg is állapította, hogy ő a következő negyvennyolc órában azon ragyogóan ellesz. „Kolbászt viszek haza szuvenírnek!” – lelkendezett, s már mutogatott is a pincérnek az étlapon csevapcsicsire.

Mindenki tudott angolul. Igaz, hogy a hivatalos feliratokban is világított olyan hiba, amitől a nyelvtannáci énem kicsit feljajdult, ám ha a kommunikáció száz százalékban sikeres, nincs értelme ilyeneken fennakadnom. Főleg, miután a buszsofőr elmagyarázta, hogy a megállóban automata nincs, és nála sem tudunk jegyet venni, mert tömegközlekedési kártyára lett volna szükség – de hagyjuk a fenébe, elvisz a szállásig anélkül is.

A belvárostól két kilométerre lévő modern kis hostelben zárt recepció fogadott, de egy bazi nagy papíron ott állt a nevem a falon a szobaszámmal, az éppen foglalatoskodó villanyszerelő pedig a létráról lemászva felkísért minket, s átadta a belépőkártyáinkat. „Heló, hóvarjú!” – üdvözölt minket két arabnak tűnő gyerek a közös konyhában, akik szemlátomást ott laktak. A polcon liszt, cukor meg ilyenek, a csepegtetőn edények, tehát biztos nem csak városnézőbe érkeztek.

A színes tágas szobában öt ágy plusz egy falhoz támasztott matrac fogadott. „Bakker, ha idegenekkel kell aludni, lelécelünk!” – egyeztünk meg rögtön. Szerencsére a Booking.com-on „private”-nek foglalt helyiség tényleg annak bizonyult. A közös fürdőszobával kapcsolatban volt némi fenntartásom, mert nem akartam újsággal a kezében szaró arabra nyitni az ajtót, ám a zár mindent megoldott.

„Akkor menjünk a hidakhoz!” – indítványoztam, és célba vettük a belvárost meg a Ljubljanica folyót. Csodás levegő, virágillat, rengeteg biciklista és kutyasétáltató, autentikusan málló házfalak, az erkélyeken lazán lengedező teregetett ruhasorok, s akármerre néz az ember, hegyek határolják a horizontot. Már akkor megfogalmazódott bennem, miért nem marketingelik szét Magyarországon ezt a helyet, mert van benne valami megfoghatatlanul egyedi, fantasztikusan kellemes. Pedig semmit sem láttam ahhoz képest, ami következett!

Bevallom: a néhány helynevet most, utólag gugliztam ki, mert egyébként mit bánom én, hogy hívják őket. Biztos van olyan utazó, aki mindig a történelmi háttér ismeretére vágyik. De nekem nem feladatom, hogy tőlem tudjátok meg, mit ki épített és mikor. Én csak élveztem, hogy döbbenetesen gyönyörű tájakat, épületeket látok.

Miután megálltunk fotózkodni a Zvezda parkban, illetve a mellette lévő „epl” nevű Apple márkabolt előtt, hamarosan a Prešeren-térre értünk, amelyet a folyón átívelő Három híd (Tromostovje) mellett a Ferences templom, a Galerija Emporium tesz teljessé, persze a kiülős helyek tömkelegével együtt. Ugyanez a kompozíció Wikipédia nélkül, akkor és ott úgy festett, hogy: „hú, de szép folyó! hú, de szép híd! hú, de szép templom! hú, de szép pláza!”

Némi pózerkedés után beneveztünk egy sétahajózásra, amikor is tátott szájjal nézem jobbra, balra, előre meg hátra. A kővel bélelt folyómedret fák és futónövények díszítették; mintha megelevenedett volna az édenkert. A turisták rajtunk kívül mind angolok és olaszok voltak a kicsiny fedélzeten, ők is ámultak-bámultak rendesen. A város fölé magasodó dombon álló, mindenhonnan látható vár még különlegesebb hangulatot nyújtott a naplementének.

A parton helyiek sétáltak, kocogtak, rollereztek és bicikliztek, vagy csak ültek, tanultak, csókolóztak, esetleg néztek ki a fejükből, örülvén, hová vetette őket az élet. A vízi túra végeztével elment mellettünk egy kocsi-kisvonat, oldalán a „Ljubljana – The Friendly City” felirattal. Sosem láttam még ennyire helytálló szlogent! Itt ugyanis mindenki aranyos, de nem olyan rózsaszín-hellókittis émelyítő módon. Eredendő nyugalom és kedvesség árad mindenfelől: színtiszta egészséges, optimista életigenlés. A vacsorára betolt tintahalam élete viszont kíméletlenül véget ért. A saját tengeri herkentyűs országok nálam eleve pluszpontot kapnak, márpedig Ljubljana néhány óra alatt egyébként is annyit szedett össze, hogy csak na!

Vacsora után benéztünk a Galerija Emporiumba, ahol fehér kesztyűs ajtónálló kívánt mosolyogva jó estét, a barátnőm meg csodálkozott rajta, hogy egyáltalán beengedik. Én Milánóban rögtön megszoktam, hogy a legnagyobb természetességgel lehet a több százezres cuccokat tapogatni, szóval jól kiröhögtem szegényt. Ami itt más volt, mint a divatfővárosban, az a tömeg hiánya. Sehol sem láttunk tumultust a két nap alatt, pedig péntektől vasárnap délutánig feltételezhetően minden látványosság környékén nagyobb a forgalom. Az első estén még mászkáltunk egy keveset, majd beültünk egy helyre sörözni. Vagyis konkrétan a folyón ringott a terasz, ahonnan kissé ringva lehetett bambulni a kivilágított főtérre, meg annak a vízen fodrozódó tükörképére.

A szállásra visszatérve kiderült, hogy az arabok ordítva óhajtanak szkájpolni a konyhában hajnalig, ezért megkértem a barátnőmet, szóljon nekik. Ha ugyanis én megyek ki, annak 36 órás ébrenlét után mészárlás lett volna a vége, márpedig a vér a rózsaszín tehénkés pizsamámhoz a legkevésbé sem illett. Szerencsére hallgattak a szép szóra a közel-keleti úriemberek, tehát másnap kipihenten vehettük célba a várat – a megszokott módon, gyalog. Út közben megálltunk egy kávézónál, ahol hipszter módon megkóstoltam organikus nyers csokitortát, ami rohadt kicsi és drága volt, de megérte, mert isteni finom.

A városban kézzel fogható jólét ellenére picit elcsodálkoztam rajta, hogy egy hi-tech aszimmerikus üvegliftet neveznek siklónak, de nem volt időm mélázni: a barátnőm a nyakára mutatva már el is intézte, hogy ingyen jussunk fel a várba. (Pajzsmirigy-problémája van, amiért az ő szavaival élve nyomikártya járt neki sokáig. Most már nem, de nem kell ezt mindenkinek tudni.)

A lenyűgöző panorámájú vár belseje egy üvegfalakkal és halogénvilágítással korszerűsített múzeum-komplexum. Rögtön a belépéskor aprócska polc fogadott a falon, amire az volt írva, hogy „Little Free Library”. Elveszel egy könyvet, és otthagysz egy másikat helyette. Nálunk a polcot is lelopnák, meg a falat együtt vele. Mázli, de sikerült olyan fotókat készíteni, hogy egyetlen japán turista se lógjon bele. Mivel van egy enyhe magaslatikilátás-fétistem, gyakorlatilag tízméterenként lőttem képet.

A siklóval ismét alászállva találtunk egy éttermet, ahol nagy adag salátát adtak a gnocchi mellé összesen öt euróért, a helyi piacon pedig negyed kiló friss jagodát, azaz epret kaptam utána egyért. Jellemző, hogy enyhe zöldség- és gyümölcshiány alakul ki nálam az utazások alkalmával, mert itthon legalább napi öt adagot tolok belőlük – de itt nem kellett hiú vágyakozástól tartanom. A barátnőmnek sem, aki az ő kolbászain továbbra is prímán elvolt. A szlovén konyha mindenkinek jó!

Random irányban elindulva róttuk az utcákat, és meglepve tapasztaltuk, hogy Ljubljana tele van ugyan graffitikkel, de nem a megszokott „fuck the system!” típusúakkal. Ezek az emberkék képesek cicákat, kutyákat, nyuszikat meg ilyeneket pingálni a falakra! Az UFO Travel utazási iroda táblájának láttán úgy gondoltuk, ideje visszafordulni az óvárosba, ahol az előző nyomikártyás sikeren felbuzdulva bepróbálkoztunk a „tourist train”-re, amiről fene se tudta, mit jelent. Mint kiderült, egy hosszú hajú fazon őrülten ralizott fel kocsi-kisvonattal tizenkét perc alatt a vár dombjának szerpentinjén, miközben a barátnőm kétszer előrekiáltott neki, hogy az anyja picsáját ezért. Én pedig megpusztultam a röhögéstől, miközben az eső bőszen csapkodni kezdte fölöttünk a ponyvatetőt.

Szlovéniában még az eső is aranyos: csak szépen, egyenesen hullik lefelé. Nem csap az ember képébe, s nem is szakad végeláthatatlanul. Úgy döntöttünk, bemegyünk addig szétnézni valamilyen élelmiszerboltba, de a belvárosban csak csöppnyit találtunk épphogy nyitva. Akkor jöttünk rá, hogy ott szombat délután minden bezár, és hétfőig nem is nyit ki. A szuveníresek is, tehát nem kapott tőlünk képeslapot vagy hűtőmágnest senki. Állateledelt pedig sehol sem láttunk, noha szívesen hoztam volna a cicámnak – arra jutottunk, hogy az ottani négylábúak fénnyel táplálkoznak.

A bőséges kétszemélyes hústál-vacsora után (igen, volt rajta kétféle kolbász!) kitisztult az idő, így tudtunk még caplatni egy keveset. Leltünk egy érdekes kis üzletet, ahol lehetett venni barackmagolajat meg iPad-et, de utóbbira éppen nem volt pénzem, szóval csak előbbit vettem. Végül a megint csöpögő eső elől beültünk egy huppanóskanapés kávézóba, ahol a barátnőm frappét kért, de habos eperturmixot kapott. Az én teám viszont tényleg tea volt, ráadásul nagyon finom. A hostelhez visszafelé menet természetesen GPS-szel is eltévedtünk, viszont legalább nem nagyon. Az arab kollégák pedig előző este letudták a családi csevejt, így nyugiban alhattunk. Nekem egyébként az állandó bámulást is ki kellett hevernem, mert korosztálytól, nemtől és etnikumtól függetlenül mindenki utánam forduló fejjel pislogott a hajamra. Biztos hasonlítok valami helyi rocksztárra.

Az utolsó napra hagytuk a Tivoli parkot, ami merőben eltér az én parkfogalmamtól. Mesebeli erdőszélnek mondanám leginkább, bájos kis kastéllyal. A fák között mókusok szaladgáltak, a kavicsos utacskán vadászgörényt sétáltattak. Egész Ljubljana megkapóan zöld, és még a hatsávos út mellett is friss a levegő, de ebben a parkban mintha a zöldség esszenciája lakna. A zöld ötven árnyalata!

Visszaindulás előtt marhasonkás pizza egy vigyori olasz pincértől, aki úgy írta le a wifi-kódot, hogy azóta sem sikerült megfejteni. Kivis fagylaltkehely búcsúzóul, meg fetrengés az állomás előtti téren lévő függőágyban. Csomagok kiszedése a megőrzőből, amibe néhányan nem is dobtak pénzt, hogy bezárhassák a szekrényük ajtaját – minek, ha úgysem lopja el senki?

Aztán felmordult a busz motorja, én pedig délután háromtól este tízig csak bámultam ki a fejemből. Sosem csináltam még ilyet, de ezúttal jólesett. Egy harmadik barátnőmnél aludtam éjjel, hogy kora reggel hazajöhessek, és a TripAdvisoron rögtön kedvencnek jelöljem Ljubljanát egy szívecskével.


Még több cikk:

Rocksztár voltam Ljubljanában „Idén csak 6 300 a retúrjegy Ljubljanába!” – vettük észre az egyik barátnőmmel szilveszter éjfél előtt negyedórával.
Friday, March 28, 2014

Boldogan nem szavazok

valasztasok-szavazas-featured

Alulírott én Magyarország huszonöt éves állampolgára ezúton kijelentem, hogy nekem bizonyos keretek között kurvára mindegy, ki van hatalmon. Nem érzem kötelességemnek a szavazást, és a legkevésbé sem függ a parlamenti bársonyszékekben ülőktől a testi-lelki egyensúlyom, vagy akár a pillanatnyi hangulatom. Legyen, aminek lennie kell. Rátok bízom.

Follow @temptercat

Tisztában vagyok vele, hogy…

View On WordPress

Thursday, February 6, 2014
A „brittudósok” nem is hülyékKevesebb lábujjközi kosz esetén magasabb a halálozási kockázat, hiszen a környezeti kórokozók…View Post

A „brittudósok” nem is hülyék

Kevesebb lábujjközi kosz esetén magasabb a halálozási kockázat, hiszen a környezeti kórokozók…

View Post

Tuesday, December 17, 2013
„Fegyencjárattal” is megérte elmenni Bécsbe„Szerintem most mindenki pihenjen egy kicsit!” – mondta az utaskísérő a hajnal négyes induláskor,…View Post

„Fegyencjárattal” is megérte elmenni Bécsbe

„Szerintem most mindenki pihenjen egy kicsit!” – mondta az utaskísérő a hajnal négyes induláskor,…

View Post

Wednesday, December 11, 2013
Coming Out – gyógyítható álhomárság a filmvásznonKedves, vicces és szórakoztató a Coming Out. Csak éppen a melegek világához nincs köze, pedig…View Post

Coming Out – gyógyítható álhomárság a filmvásznon

Kedves, vicces és szórakoztató a Coming Out. Csak éppen a melegek világához nincs köze, pedig…

View Post