Friday, September 19, 2014

A korral nem jár bölcsesség

A korral nem jár bölcsesség

kattant-oregasszony-transzvesztita

„Há’ hogy van feleőtözve! Oszt’ még csudákozik, ha megereőszakojják!” – kiáltotta egy néni fél társasháznyi távolságból, miközben felém sántikált. Mogorván lengette maga mellett a szatyrát, tekintetében pedig hetvenvalahány esztendő indulata parázslott, úgy ágált. A lábam még csak nem is lassított, az eszem viszont megállt.

Follow @temptercat

A legkevésbé sem számít, miként voltam „feleőtözve”…

View On WordPress

Tuesday, September 16, 2014

Tipikus magyar mentalitás

tepett-magyar-zaszlo-featured-tempty

Nem az a tipikus magyar mentalitás, amikor a pesszimisták tehetetlenségével, némileg irigykedve szemléled a világot. Hanem az, amikor a saját honfitársaidra egyfajta felsőbbrendűség-tudattal tekintve, viselkedésük okát végtelenül leegyszerűsítve megbélyegzed őket – és velük együtt saját magadat is.

Follow @temptercat

Elképesztően trendi a tipikus magyar mentalitásról beszélni. Otthon, a…

View On WordPress

Saturday, September 13, 2014

Mihez kezdjek az irigyekkel? – egy főszerkesztő dilemmái, harmadik rész

Mihez kezdjek az irigyekkel? – egy főszerkesztő dilemmái, harmadik rész

sophia-loren-jayne-mansfield-irigyseg-featured

Megsúgok egy titkot: én nem tehetek róla, hogy te most a pályád iksz szakaszában tartasz, s arról sem, hogy ezzel a ténnyel haragban vagy. Szeretnélek átölelni, és elmesélni a saját mélypontjaimat, válságaimat, harcaimat… De hiába, ha úgyis csak belezokognál a párnádba, közben azt visítva, hogy „huszonöt évesen főszerkesztő-műfordító-istennyila lettél, te hülye picsa!”

Follow @temptercat

Tudom,…

View On WordPress

Wednesday, September 10, 2014

El lehet-e küldeni az olvasót a picsába? – egy főszerkesztő dilemmái, második rész

El lehet-e küldeni az olvasót a picsába? – egy főszerkesztő dilemmái, második rész

kickass-jobbegyenes-tempty-featured

Választhattam volna másik kifejezést is: például „melegebb éghajlatra”, meg ilyenek. De finomkodásnak itt nincs helye. A kérdés kőkemény, a válasz pedig egyértelmű – csak sokaknak pont a másik értelemben. Szerintem bárkit bárhova el lehet küldeni, ettől szép az élet.

Follow @temptercat

Kommunikációs pályánáltalában az a klisé üdvözli az újoncokat, hogy az olvasónak vagy az ügyfélnek mindig igaza…

View On WordPress

Thursday, September 4, 2014

Amikor a nép munkát kér – egy főszerkesztő dilemmái, első rész

Amikor a nép munkát kér – egy főszerkesztő dilemmái, első rész

tempty-foszerkeszto-munkajelentkezes-featured

Nehéz helyzet ez, és könnyű is egyszerre. Az új tisztségemet kihirdető sajtóközlemény napjától kezdve csorognak hozzám a levelek. Olyanok, amilyeneket magam is írtam két éve. Munkát kérnek – mintha egy pillanatra tőlem remélnék, hogy majd jobb lesz.

Follow @temptercat

Nem lesz jobb, bakker, mert nem vagyok mindenható atyaúristen. Jelen pillanatban nem is szeretnék az lenni, annyira tökéletes a…

View On WordPress

Monday, September 1, 2014

Nyugodtan lehet erőszakolni a gólyatáborban

Nyugodtan lehet erőszakolni a gólyatáborban

nemi-eroszak-femen-tempty-featured

Bizony, nyugodtan! A közvélemény látatlanban, egy szűkszavú rendőrségi hír el(nem)olvasását követően megállapította: tökmindegy, hiszen minden mai kiscsaj kurva. Tehát az áldozat is csak meggondolhatta magát, miután a feltételezett drogmámorból kijózanodva ráébredt, hogy nem is akkora Adonisz az előző esti választottja.

Follow @temptercat

Vallom és vállalom, hogy aki kiáll a sarokra, nekem ne…

View On WordPress

Friday, August 29, 2014

A BKV angyala: energiát kaptam a metrón állva

A BKV angyala: energiát kaptam a metrón állva

budapest-metro-featured

„Szia! Ne haragudj, hogy így ismeretlenül megszólítalak, de…” – nézett fel rám a furcsa lány a metró üléséről, amikor egy bőrönddel, egy laptoptáskával, egy hátizsákkal és egy nagyobbacska reklámszatyorral felmálházva mellé álltam. „Igen?” – kérdeztem vissza kíváncsian.

Follow @temptercat

„Kérsz egy kis energiát? Nekem most túl sok van” – rebegtette rám szürke szempilláit, miközben ideges…

View On WordPress

Tuesday, August 26, 2014

Így égtem a Blikkben: a szakmai etika és a béka segge

Így égtem a Blikkben: a szakmai etika és a béka segge

blikk-opatija-tempty-featured

Megjelent a képemmel és a nevemmel egy cikk a Vasárnapi Blikkben. Amivel csak az a baj, hogy az általam jóváhagyott változathoz semmi köze. Választhatok, hogy sírjak vagy nevessek, esetleg egy személyben próbáljak etikára oktatni egy komplett szerkesztőséget – de a cinikus vigyortól felfelé görbülő szám már el is döntötte: inkább megkeresem a humorfaktort a történetben.

Follow @temptercat

A Blikk…

View On WordPress

Saturday, August 23, 2014

Szóval főszerkesztő vagyok

foszerkeszto-mail-kez-tempty-featured

Azt hiszem, beleszerelmesedtem a helyzetbe, hogy éjjel kettőkor, pizsamában főszerkeszthetek. Pedig én erről a lehetőségről tiszta szívből lemondtam, amikor úgy döntöttem: szabadúszó leszek. Fogalmam sem volt róla, hogy nyalás, taposás és állandóan csörgő telefon nélkül is betölthet ilyen pozíciót az ember.

Follow @temptercat

Múltkor említettem, hogy olyan változás történt a munkában, ami sajtókö…

View On WordPress

Wednesday, August 20, 2014

Van nekem egy titkom, ami annyira nem is titok, hiszen mindenki tudja, aki közelebbről ismer: ellentmondásos viszonyban állok a fényképezéssel. Ha valaki előkap a jelenlétemben egy gépet, még mindig el akarok bújni előle, hogy aztán jól megetessem vele. Az, hogy utazós fotókon láthattok engem – még fürdőruhában is! –, baromi hosszú fejlődés eredménye.

Álmodoztam én róla, hogy egyszer majd készül rólam egy profi sorozat. Vagy legalább csak egyetlen kép, amit mutogathatok az unokáimnak. Amit nem rúgok le szellemként visszatérve a koporsómról, ha a villamos addig elcsap. De valahogy sosem volt elég időm, energiám és kedvem egy ilyen pózolásra. Amúgy is furcsán éreztem volna magam, hogy például a tengerpart helyett ott téblábolok egymagam valami stúdióban.

Amíg nem kezdtem el utazgatni – felhívnám a figyelmet, hogy ez akármennyire örökkévalóságnak tűnik, tavaly történt –, itthon próbáltam minél vállalhatóbb portrékat gyártani. Miután lefogytam, kétszáz helyett már csak harmincat kellett kattintanom, hogy Facebook-profilkép szülessen, juppí! Maga a folyamat egyébként inkább kényszer volt, mintsem örömteli. Aztán jöttek a varázslatos tájak, a világra szóló nevezetességek, amelyeknél egyértelmű volt, hogy odaállok, -ülök vagy -fekszem eléjük, alájuk, melléjük – és a napszemüveggel úgyis félig eltakart fejemnek szinte mellékszereplőként örülök. A saját masinámmal semmi baj nem érhet, a borzalmakat törlöm.

De egy fotózás más. Ott nem az enyém a gép. Ráadásul főszereplőnek kell lenni, amire még nem álltam készen. Fogalmam sem volt, hova tegyem a kezem, a lábam, hogy tartsam a hátsó felem. Sőt, talán jelen pillanatban sincsen. Most már viszont mindegy, mert megtörtént a dolog, atyaúristen. A sors nem nézhette tétlenül, hogy még mindig itt baszakodom a testképemmel. Az elmúlt években ledobtam a hurkákat, izmokat növesztettem, szövetségre léptem a tükörrel, megszerettem a smink nélküli arcomat, meg ilyenek… Ugyanakkor semmiképpen sem hittem, hogy lehetek olyan, amilyennek látni szeretném magam adott helyzetben.

A maximalizmus és az önbizalomhiány nem valami szerencsés párosítás. Nehezen bár, de a saját nyugalmam érdekében legyintettem, hogy a fotótémát leszámítva nagyjából kilencven(?) százalékra tudtam feltornászni magam a skálán, ahol a száz az egészséges önszeretet. És akkor bumm, jött egy változás a munkámban, amihez olyan fotó kellett. Egy változás, amiről sajtóközlemény szólt – nem csatolhatták mellé a kedvenc milánói dómos képemet, meg a szekrényem előtt ücsörgőset sem. Egy változás, amiről külön poszt is lesz; tehát most legyen elég annyi, hogy egy bizonyos pozíciónak megfelelően kellett kinéznem.

Bármilyen pozícióban lehet gondja az embernek a testképével. (Négykézláb pláne.) Én viszont rájöttem, hogy ki akarom nőni, magam mögött akarom hagyni ezt a dolgot, amennyire lehet. Ehhez segítőtársakra volt szükségem*. A nem is tudom, hány színű hajat gyártó fodrászom eleve adott, mellé verbuváltam tíz perc alatt sminkgurut. Kilenc perc kőkemény dilemmát éltem át, hiszen tizennyolc éves fejjel elkövettem a hibát, hogy a sarki kozmetikában kértem időpontot a szalagavatóhoz meg a tablófotózáshoz, ahol gyönyörű negyvenes malacfejet mázoltak nekem élénk pink pirosítóval és vastag szájkontúrral. Kétszer. Képes voltam ugyanoda visszamenni, mert akkor elhittem: belőlem ennél többet kihozni nem lehet. Talán tényleg nem lehetett.

Tudok amúgy sminkelni, nem is annyira amatőr szinten, de presztízs-imázsfotónál azért megremegne a kezemben az ecset. Gugliztam tehát valakit, akinek ez nemcsak egy meló, hanem az élete. Úgy, mint nekem a saját munkám.

Vagy a fotósnak, akit megkértem a nemes feladatra – kicsit hülyén érezvén magam. Őt ismertem korábbról, mert a kollégám volt. Az egyetlen fotós az akkori szerkesztőségben, aki tudtán kívül nem tiport meg valamilyen módon. Az egyetlen, akitől hallottam a bűvös mondatot: „Nekem az a feladatom, hogy a nő gyönyörűnek lássa magát a portrékon.”

A többiek között volt olyan, aki „ápol és eltakar” felkiáltással jóváhagyta, hogy szinte végig az arcom előtt tartsak egy méretes plüssjátékot az általa megörökített céges születésnapon. És olyan is, aki derítőnek használta a fehér pólóba bujtatott testemet, hogy a másik szerkesztőlányból még jobb illusztráció lehessen. Nem az ő hibájuk: belőlem sugárzott, hogy én ezt úgy akarom. Akárhány kilósan is imádhattam volna, hogy fényképeznek, ha szeretem a testemet. Akkor még nem szerettem.

Most meg már igen, de… Nem maradt idő a „de”-re. Szerintem senkinek sem volt fogalma róla, hogy ezzel a néhány képpel mekkora terhet teszek le. A viaskodást megtartottam magamnak, mert cikinek éreztem. „Pisztollyal fogom felvinni a festéket, ne lepődj meg!” – szakította félbe álmélkodásomat a sminkes. Átfutott az agyamon, hogy fejbe lő, mert elkönyvelt reménytelen esetnek. Aztán amikor kinyitottam a szemem, és belenéztem a tükörbe, szerencsére nem „ki a faszom ez?” érzés kerített hatalmába, hanem olyan önazonosság-tudat, aminek a birtokában bátrabban néztem szembe a kamerával.

Egészen addig, amíg mosolyognom nem kellett. „Nooormális vagy? Hát nyúlfogam van!” – pirítottam csípőre tett kézzel a fotósra. Utoljára tejfogasként készült rólam nyitott szájjal vigyorgós kép, azóta soha. Pedig valójában szinte folyton vihogok valamin, így az álkomolyság tényleg fura. „Neked nem áll jól, ha nem mosolyogsz. Nem illik a karakteredhez” – jelentette ki a szakértő a Nikon másik végén, mire hót komolyan visszakérdeztem, hogy ugyan miként kell fotogén módon mosolyogni. Miután abbahagytam a prezentáció miatti röhögést, sikerült is. Közben láthattatok néhány példát: körülbelül így.

A végére nem tartogatok különösebb poént. Érjétek be annyival, hogy előreléptem egy óriásit.

__________
*Fotó: Racskó Tibor, haj: Gégény Tímea, smink: Magera Viktória. (Ha a keresztnevüket írnám előre, sokkal divatmagazinosabb lenne, nem?)


Még több cikk:

Egy fotózás margójára Van nekem egy titkom, ami annyira nem is titok, hiszen mindenki tudja, aki közelebbről ismer: ellentmondásos viszonyban állok a fényképezéssel.