Tuesday, April 15, 2014

„Idén csak 6 300 a retúrjegy Ljubljanába!” – vettük észre az egyik barátnőmmel szilveszter éjfél előtt negyedórával. Az utolsó percben lecsaptunk az ajánlatra, az utazás időpontját pedig „nekem mindegy” alapon rábíztam. Mint ahogy a két kattintásnyi szállásfoglaláson kívül mindent. Úgy indultam el itthonról csütörtök este, hogy fogalmam sem volt róla, mi van ott, mit érdemes megnéznem.

Péntek reggel hatkor startolt a busz a Népligetből, vasárnap pedig este tíz körül ért vissza, így nekem tulajdonképpen a kétéjszakás kiruccanás négyre nyúlt. Előtte Eszternél aludtam volna, aki felgyertyázott gyümölcstállal és bozdapezsgővel várt, hogy utólag megünnepeljük a negyedszázados fennállásomat. De be sem állt a szánk egészen ötig, amikor már amúgy is fel kellett kelnem a papírforma szerint. Nulla pihenéssel vágtam tehát neki Ljubljanának, amiről mindössze annyit tudtam, hogy Szlovénia fővárosa.

Ez eléggé ellentétes a korábbi „jajistenem, le ne maradjak valamiről!” hozzáállásommal, ám most így esett jól – az okát nem firtattam. Úgy voltam vele, hogy főváros lévén biztos szép, lehet nagyokat sétálni és jókat enni, oszt’ kész. Induláskor azért gyorsan csekkoltam a TripAdvisort, ahonnan pillanatok alatt kiderült: gyakorlatilag minden egymás mellett van, tömegközlekedésre sincs szükség. Csodálom egyébként a szervezetemet, amiért egyszer csak átkapcsolt „de jó, utazunk!” üzemmódba, így kizárólag farokcsontilag bizonyult kihívásnak végigülni a hét és félórás buszutat.

ljubljana-kilatas-var-tempty

Kilátás a várból.

„Zágráb? Minek megyünk Zágrábba?” – pislogtam értetlenül a barátnőmre, amíg a horvát határnál jó huszonöt percig dekkoltunk a pecsételendő útlevelű ázsiai útitársainknak köszönhetően. Menetrendet viszont nem firtatunk, „így van megcsinálva”, ennyi. A horvátok viszont nem túl cukik, mert csúnyán nézett az eurócentre a pályaudvari vécés néni. Pedig bokor vagy pénzváltó nem akadt a közelben, tehát kénytelen volt azzal beérni. „Nem baj, mindjárt odaérünk!” – biztattam magunkat ismét az ülésre huppanva, mindenfelé hajtogatott lábbal.

Fogalmam sincs, hol ütött be pontosan a varázslat – nem, nem írandó az alváshiány számlájára –, de egyszer csak olyan táj következett, ami az alpesi és a mediterrán egészen különleges ötvözete. Kizöldült minden; olyannyira, hogy nálunk talán csak nyár elején van ilyen néhány hétig, mielőtt a napfény szárítani kezdi a leveleket. De kék is volt ott szépszerével! A hegyek, az ég… Nagyon megtetszett. A legelésző tehenek láttán eszembe jutott, hogy a szüleim kiskoromban beadták nekem: a barna adja a kakaót, a foltos meg a tejeskávét – és azóta is szívatnak, amiért elhittem.

Az Orangeways-től üdítően szokatlan módon percre pontosan gördültünk be a sárkányos hídon áthaladva az állomás Budimpešta felirata alá, mire rögtön megállapítottam, milyen találékony nyelv, ami párhuzamba állítja a magyar fővárost a budival. Az első misszió az ebédszerzés volt, s egy fenséges tenger gyümölcsei pizza formájában rögtön meg is valósult. A kis huncutok jobban csinálják, mint az olaszok! Továbbfejlesztették az ötletet a szomszédtól. A barátnőm kolbászt evett, és meg is állapította, hogy ő a következő negyvennyolc órában azon ragyogóan ellesz. „Kolbászt viszek haza szuvenírnek!” – lelkendezett, s már mutogatott is a pincérnek az étlapon csevapcsicsire.

Mindenki tudott angolul. Igaz, hogy a hivatalos feliratokban is világított olyan hiba, amitől a nyelvtannáci énem kicsit feljajdult, ám ha a kommunikáció száz százalékban sikeres, nincs értelme ilyeneken fennakadnom. Főleg, miután a buszsofőr elmagyarázta, hogy a megállóban automata nincs, és nála sem tudunk jegyet venni, mert tömegközlekedési kártyára lett volna szükség – de hagyjuk a fenébe, elvisz a szállásig anélkül is.

A belvárostól két kilométerre lévő modern kis hostelben zárt recepció fogadott, de egy bazi nagy papíron ott állt a nevem a falon a szobaszámmal, az éppen foglalatoskodó villanyszerelő pedig a létráról lemászva felkísért minket, s átadta a belépőkártyáinkat. „Heló, hóvarjú!” – üdvözölt minket két arabnak tűnő gyerek a közös konyhában, akik szemlátomást ott laktak. A polcon liszt, cukor meg ilyenek, a csepegtetőn edények, tehát biztos nem csak városnézőbe érkeztek.

A színes tágas szobában öt ágy plusz egy falhoz támasztott matrac fogadott. „Bakker, ha idegenekkel kell aludni, lelécelünk!” – egyeztünk meg rögtön. Szerencsére a Booking.com-on „private”-nek foglalt helyiség tényleg annak bizonyult. A közös fürdőszobával kapcsolatban volt némi fenntartásom, mert nem akartam újsággal a kezében szaró arabra nyitni az ajtót, ám a zár mindent megoldott.

„Akkor menjünk a hidakhoz!” – indítványoztam, és célba vettük a belvárost meg a Ljubljanica folyót. Csodás levegő, virágillat, rengeteg biciklista és kutyasétáltató, autentikusan málló házfalak, az erkélyeken lazán lengedező teregetett ruhasorok, s akármerre néz az ember, hegyek határolják a horizontot. Már akkor megfogalmazódott bennem, miért nem marketingelik szét Magyarországon ezt a helyet, mert van benne valami megfoghatatlanul egyedi, fantasztikusan kellemes. Pedig semmit sem láttam ahhoz képest, ami következett!

Bevallom: a néhány helynevet most, utólag gugliztam ki, mert egyébként mit bánom én, hogy hívják őket. Biztos van olyan utazó, aki mindig a történelmi háttér ismeretére vágyik. De nekem nem feladatom, hogy tőlem tudjátok meg, mit ki épített és mikor. Én csak élveztem, hogy döbbenetesen gyönyörű tájakat, épületeket látok.

Miután megálltunk fotózkodni a Zvezda parkban, illetve a mellette lévő „epl” nevű Apple márkabolt előtt, hamarosan a Prešeren-térre értünk, amelyet a folyón átívelő Három híd (Tromostovje) mellett a Ferences templom, a Galerija Emporium tesz teljessé, persze a kiülős helyek tömkelegével együtt. Ugyanez a kompozíció Wikipédia nélkül, akkor és ott úgy festett, hogy: „hú, de szép folyó! hú, de szép híd! hú, de szép templom! hú, de szép pláza!”

Némi pózerkedés után beneveztünk egy sétahajózásra, amikor is tátott szájjal nézem jobbra, balra, előre meg hátra. A kővel bélelt folyómedret fák és futónövények díszítették; mintha megelevenedett volna az édenkert. A turisták rajtunk kívül mind angolok és olaszok voltak a kicsiny fedélzeten, ők is ámultak-bámultak rendesen. A város fölé magasodó dombon álló, mindenhonnan látható vár még különlegesebb hangulatot nyújtott a naplementének.

A parton helyiek sétáltak, kocogtak, rollereztek és bicikliztek, vagy csak ültek, tanultak, csókolóztak, esetleg néztek ki a fejükből, örülvén, hová vetette őket az élet. A vízi túra végeztével elment mellettünk egy kocsi-kisvonat, oldalán a „Ljubljana – The Friendly City” felirattal. Sosem láttam még ennyire helytálló szlogent! Itt ugyanis mindenki aranyos, de nem olyan rózsaszín-hellókittis émelyítő módon. Eredendő nyugalom és kedvesség árad mindenfelől: színtiszta egészséges, optimista életigenlés. A vacsorára betolt tintahalam élete viszont kíméletlenül véget ért. A saját tengeri herkentyűs országok nálam eleve pluszpontot kapnak, márpedig Ljubljana néhány óra alatt egyébként is annyit szedett össze, hogy csak na!

Vacsora után benéztünk a Galerija Emporiumba, ahol fehér kesztyűs ajtónálló kívánt mosolyogva jó estét, a barátnőm meg csodálkozott rajta, hogy egyáltalán beengedik. Én Milánóban rögtön megszoktam, hogy a legnagyobb természetességgel lehet a több százezres cuccokat tapogatni, szóval jól kiröhögtem szegényt. Ami itt más volt, mint a divatfővárosban, az a tömeg hiánya. Sehol sem láttunk tumultust a két nap alatt, pedig péntektől vasárnap délutánig feltételezhetően minden látványosság környékén nagyobb a forgalom. Az első estén még mászkáltunk egy keveset, majd beültünk egy helyre sörözni. Vagyis konkrétan a folyón ringott a terasz, ahonnan kissé ringva lehetett bambulni a kivilágított főtérre, meg annak a vízen fodrozódó tükörképére.

A szállásra visszatérve kiderült, hogy az arabok ordítva óhajtanak szkájpolni a konyhában hajnalig, ezért megkértem a barátnőmet, szóljon nekik. Ha ugyanis én megyek ki, annak 36 órás ébrenlét után mészárlás lett volna a vége, márpedig a vér a rózsaszín tehénkés pizsamámhoz a legkevésbé sem illett. Szerencsére hallgattak a szép szóra a közel-keleti úriemberek, tehát másnap kipihenten vehettük célba a várat – a megszokott módon, gyalog. Út közben megálltunk egy kávézónál, ahol hipszter módon megkóstoltam organikus nyers csokitortát, ami rohadt kicsi és drága volt, de megérte, mert isteni finom.

A városban kézzel fogható jólét ellenére picit elcsodálkoztam rajta, hogy egy hi-tech aszimmerikus üvegliftet neveznek siklónak, de nem volt időm mélázni: a barátnőm a nyakára mutatva már el is intézte, hogy ingyen jussunk fel a várba. (Pajzsmirigy-problémája van, amiért az ő szavaival élve nyomikártya járt neki sokáig. Most már nem, de nem kell ezt mindenkinek tudni.)

A lenyűgöző panorámájú vár belseje egy üvegfalakkal és halogénvilágítással korszerűsített múzeum-komplexum. Rögtön a belépéskor aprócska polc fogadott a falon, amire az volt írva, hogy „Little Free Library”. Elveszel egy könyvet, és otthagysz egy másikat helyette. Nálunk a polcot is lelopnák, meg a falat együtt vele. Mázli, de sikerült olyan fotókat készíteni, hogy egyetlen japán turista se lógjon bele. Mivel van egy enyhe magaslatikilátás-fétistem, gyakorlatilag tízméterenként lőttem képet.

A siklóval ismét alászállva találtunk egy éttermet, ahol nagy adag salátát adtak a gnocchi mellé összesen öt euróért, a helyi piacon pedig negyed kiló friss jagodát, azaz epret kaptam utána egyért. Jellemző, hogy enyhe zöldség- és gyümölcshiány alakul ki nálam az utazások alkalmával, mert itthon legalább napi öt adagot tolok belőlük – de itt nem kellett hiú vágyakozástól tartanom. A barátnőmnek sem, aki az ő kolbászain továbbra is prímán elvolt. A szlovén konyha mindenkinek jó!

Random irányban elindulva róttuk az utcákat, és meglepve tapasztaltuk, hogy Ljubljana tele van ugyan graffitikkel, de nem a megszokott „fuck the system!” típusúakkal. Ezek az emberkék képesek cicákat, kutyákat, nyuszikat meg ilyeneket pingálni a falakra! Az UFO Travel utazási iroda táblájának láttán úgy gondoltuk, ideje visszafordulni az óvárosba, ahol az előző nyomikártyás sikeren felbuzdulva bepróbálkoztunk a „tourist train”-re, amiről fene se tudta, mit jelent. Mint kiderült, egy hosszú hajú fazon őrülten ralizott fel kocsi-kisvonattal tizenkét perc alatt a vár dombjának szerpentinjén, miközben a barátnőm kétszer előrekiáltott neki, hogy az anyja picsáját ezért. Én pedig megpusztultam a röhögéstől, miközben az eső bőszen csapkodni kezdte fölöttünk a ponyvatetőt.

Szlovéniában még az eső is aranyos: csak szépen, egyenesen hullik lefelé. Nem csap az ember képébe, s nem is szakad végeláthatatlanul. Úgy döntöttünk, bemegyünk addig szétnézni valamilyen élelmiszerboltba, de a belvárosban csak csöppnyit találtunk épphogy nyitva. Akkor jöttünk rá, hogy ott szombat délután minden bezár, és hétfőig nem is nyit ki. A szuveníresek is, tehát nem kapott tőlünk képeslapot vagy hűtőmágnest senki. Állateledelt pedig sehol sem láttunk, noha szívesen hoztam volna a cicámnak – arra jutottunk, hogy az ottani négylábúak fénnyel táplálkoznak.

A bőséges kétszemélyes hústál-vacsora után (igen, volt rajta kétféle kolbász!) kitisztult az idő, így tudtunk még caplatni egy keveset. Leltünk egy érdekes kis üzletet, ahol lehetett venni barackmagolajat meg iPad-et, de utóbbira éppen nem volt pénzem, szóval csak előbbit vettem. Végül a megint csöpögő eső elől beültünk egy huppanóskanapés kávézóba, ahol a barátnőm frappét kért, de habos eperturmixot kapott. Az én teám viszont tényleg tea volt, ráadásul nagyon finom. A hostelhez visszafelé menet természetesen GPS-szel is eltévedtünk, viszont legalább nem nagyon. Az arab kollégák pedig előző este letudták a családi csevejt, így nyugiban alhattunk. Nekem egyébként az állandó bámulást is ki kellett hevernem, mert korosztálytól, nemtől és etnikumtól függetlenül mindenki utánam forduló fejjel pislogott a hajamra. Biztos hasonlítok valami helyi rocksztárra.

Az utolsó napra hagytuk a Tivoli parkot, ami merőben eltér az én parkfogalmamtól. Mesebeli erdőszélnek mondanám leginkább, bájos kis kastéllyal. A fák között mókusok szaladgáltak, a kavicsos utacskán vadászgörényt sétáltattak. Egész Ljubljana megkapóan zöld, és még a hatsávos út mellett is friss a levegő, de ebben a parkban mintha a zöldség esszenciája lakna. A zöld ötven árnyalata!

Visszaindulás előtt marhasonkás pizza egy vigyori olasz pincértől, aki úgy írta le a wifi-kódot, hogy azóta sem sikerült megfejteni. Kivis fagylaltkehely búcsúzóul, meg fetrengés az állomás előtti téren lévő függőágyban. Csomagok kiszedése a megőrzőből, amibe néhányan nem is dobtak pénzt, hogy bezárhassák a szekrényük ajtaját – minek, ha úgysem lopja el senki?

Aztán felmordult a busz motorja, én pedig délután háromtól este tízig csak bámultam ki a fejemből. Sosem csináltam még ilyet, de ezúttal jólesett. Egy harmadik barátnőmnél aludtam éjjel, hogy kora reggel hazajöhessek, és a TripAdvisoron rögtön kedvencnek jelöljem Ljubljanát egy szívecskével.


Még több cikk:

Rocksztár voltam Ljubljanában „Idén csak 6 300 a retúrjegy Ljubljanába!” – vettük észre az egyik barátnőmmel szilveszter éjfél előtt negyedórával.
Saturday, April 12, 2014

Jól irányzott nyelvcsapások

miley-cyrus-nyelv-featured

Létezik egy képesség, ami nekem nincsen. Vagy talán készség, merthogy születni kell vele. Ügyes helyezkedésnek hívják, és nem egyszerű seggnyalást jelent. Akinek megvan, nemcsak a jól irányzott nyelvcsapásokban kompetens, hanem abban is, hogy megtalálja a célpontnak ideális hátsó felet.

Follow @temptercat

Hogyne kerültem volna olyan helyzetbe, amikor egyenesen elvárták tőlem! Iskolában és munkahe…

View On WordPress

Wednesday, April 9, 2014

Egyedül is egyensúlyban

sforza-kastely-milano-tempty-featured

„Egyedül vagyok, és ez most fáj” – tett Eszter barátnőm elképesztő bátorságra, őszinteségre, nyíltságra utaló vallomást a blogján. Kendőzetlenül feltárta a gondolatait egy tabunak számító, végletekig sztereotipizált témában, amire a társadalom fősodra talán csak annyit reagál, hogy ha rossz neked, akkor baszasd meg magad. Úgy érzem, eljött az ideje, hogy én is előálljak a farbával.

Follow…

View On WordPress

Sunday, April 6, 2014

Nagy dolgaink, avagy felnőttként a bilin

Nagy dolgaink, avagy felnőttként a bilin

egyetemista-tanul-featured

Nagy dolgot véghezvinni sohasem könnyű. Főleg akkor, ha még jól rá is parázol. Egy barátnőm például szakdolgozat miatt készül most a hősi halálra, pedig ez már a második neki. Mármint szakdolgozatból, nem hősi halálból – abból az efféle „nagy dolgok” miatt mindannyiunknak sokkal több volt . Mégis feltámadtunk!

Follow @temptercat

Érdeklődve figyeltem, hogy ennek az okos lánynak az összes…

View On WordPress

Thursday, April 3, 2014

Az élet nyelvtannáci-bőrben

nyelvtan-naci-tempty-featured

Nem úgy történt, hogy egy napon elhatároztam: mostantól vérmes nyelvtannácileszek. Csak jött, egyszerűen és magától értetődően. Még kiskoromban; azóta a lényem része. „Ne is mondd, ma voltam egy temetésen, ahol a pap fülsértő bakit vétett!” – legyintett egy ismerősöm nemrégiben. Vajon hányan lehetünk még hasonszőrűek, akiknek égővörös reflektorfényt vetít a tudata a helyesírási és a…

View On WordPress

Monday, March 31, 2014

Kétségből az egységbe

joga-featured

Kétségbeesetten kapkodtam a számítógép előtt. Hajnali öt is elmúlt. Hiába nem álltam fel a jó ég tudja, mióta, sehol sem tartottam a munkával. Egyszerre kellett volna írnom, szerkesztenem meg fordítanom, ráadásul tudtam, hogy néhány óra múlva elutazom. Már azon gondolkodtam, hogy magammal viszem a laptopom, és a kétnapos kirándulásból másfelet végigmelózhatok – hol találok közben szélessávú…

View On WordPress

Friday, March 28, 2014

Boldogan nem szavazok

valasztasok-szavazas-featured

Alulírott én Magyarország huszonöt éves állampolgára ezúton kijelentem, hogy nekem bizonyos keretek között kurvára mindegy, ki van hatalmon. Nem érzem kötelességemnek a szavazást, és a legkevésbé sem függ a parlamenti bársonyszékekben ülőktől a testi-lelki egyensúlyom, vagy akár a pillanatnyi hangulatom. Legyen, aminek lennie kell. Rátok bízom.

Follow @temptercat

Tisztában vagyok vele, hogy…

View On WordPress

Tuesday, March 25, 2014

Ha valaki vicces akar lenni

Ha valaki vicces akar lenni

ivan-decker-standup-comedy-featured

Morbid humor, szexizmus, fájdalmas szóvicc – ha spontán jön, bármelyiken képes vagyok eszeveszetten röhögni. Sőt, az sem zavar, amikor a fejemben megfogalmazódó gyöngyszemet emiatt nem tudom kinyögni, vagy éppen könnyezve előadom, de senki más nem érti. Aki viszont nagy műgonddal egymás után pakolt mondatokkal, bevált poénpanelekkel, személyes küldetésének tekintve akar megnevettetni, arra csak…

View On WordPress

Saturday, March 22, 2014

Auf Wiedersehen, vizsgaparás én!

Auf Wiedersehen, vizsgaparás én!

german-for-dummies-featured

Nem kiabáltam. Nem sírtam. Nem fostam. De én voltam az a vizsgázó, aki átlag hetvenszer közölte a hozzá közelállókkal, hogy most meg fog bukni – majd pókerarccal ledarálta az anyagot, és többnyire ötöst kapott. Aztán a gratulációk örömteli fogadása helyett sorjázta, mennyi mindent elrontott. Ezt az undok magatartást három hete, a német középfokú alkalmával sikerült először sutba dobnom.

Follow…

View On WordPress

Wednesday, March 19, 2014

Negyedszázad

agiamarina-kreta-tengerpart-tempty-featured

„Boldog negyedszázadot!” – firkantotta üdvözlő cetlire egyik akkori munkatársam a másiknak hat esztendeje. Mivel csak tizenkilenc voltam, ez baromi soknak tűnt leírva, úgyhogy a piros tintával ívelt betűk képe megragadt az emlékezetemben. „Milyen fiatal, de mennyivel tapasztaltabb nálam!” – gondoltam. Pedig akkor még fogalmam sem volt róla, hogy a saját huszonötödik születésnapomon elmondhatom…

View On WordPress