Monday, July 21, 2014

Amikor a kapcsolaton belüli erőszak nem nőjogi kérdés

Amikor a kapcsolaton belüli erőszak nem nőjogi kérdés

eroszak-bantalmazas-ferfi-featured

„Megint megpofozott. Összepakolt, elvitte a cuccait, majd visszajött. Elkezdett zsarolni, elővett egy kést, bezárkózott a szobába, és azzal fenyegetőzött, hogy hívhatom a mentőket. Bepánikoltam, elkezdtem bőgni. Kibaszottul féltem, hogy végül belém bassza a kést” – írta nekem valaki, aki azóta is együtt van a párjával. Szereti.

Follow @temptercat

Egy bántalmazó párkapcsolatotbaromi könnyű…

View On WordPress

Friday, July 18, 2014

Nessie hazatér

nissan-micra-2014-nessie-tempty-featured

„Na, Sándor úr, akkor üljön be, mutatom a vezérlőket” – intett az autókereskedő a vadonatúj kocsi felé, a sofőrülésre. A napfény éppen abban a pillanatban csillant meg az óceánkék metálfényezésen. Erre Sándor úr fogta magát, és akkorát lépett hátra, hogy kinyílt tőle a szalon fotocellás üvegajtaja. Átengedte a nagy pillanatot a huszonöt éves lányának.

Follow @temptercat

Aki amúgy én volnék, és…

View On WordPress

Tuesday, July 15, 2014

Lelki sztriptíz a huszonegyedik században

Lelki sztriptíz a huszonegyedik században

siro-no-komment-tempty-featured

Valaki, aki fontos nekem, úgy határozott: megosztja a legbelsőbb félelmét, vívódását a Facebookon. A sok bekezdéses vallomás láttán összeszorult a szívem – csak úgy áradt belőle a kilátástalanság és a fájdalom. A szívemből meg a szövegből is, mert a dologban valahol mélyen osztozunk. Mégis jobban megrémített a közzététel ténye, mint maga az érzés, amit hordoz.

Follow @temptercat

Mindenkinek van…

View On WordPress

Saturday, July 12, 2014

Egy szopószéria megélése, tudatosan

Egy szopószéria megélése, tudatosan

Kivolt a faszOM.

„Nem az számít, mi történik veled. Hanem az, hogy hogyan éled meg” – hangoztatom minden áldott életmód cikk végén, ahová csak illik. Más kérdés, hogy a saját tanácsomat bizonyos helyzetekben még agykontroll ultrás reiki mesterként sem egyszerű megfogadni. Ilyen volt az az eseménysorozat, amelyet nyaraláskor – vagyis inkább helyette – mért rám a létezés.

Follow @temptercat

Azt hittem, a…

View On WordPress

Wednesday, July 9, 2014

A pozitív életszemlélet híve vagyok, ezért mindannyiunk ütőereinek védelmében kettészedtem a nyaralásos élménybeszámolót. Eddig beficcent ugyebár egy kis autóbaleset meg egy közepes taknyolás, de a tragikomédia nagyja még hátravan, úgyhogy öveket becsatolni, indulás…

Harmadik reggelünkön – azaz csütörtökön – úgy ébredtem, hogy sokkal közelebb voltam lelkileg a Faszkivan Birodalomhoz, mint ahhoz a Zenországhoz, ahol egyébként otthon érzem magam. De mivel ugye a mesés Máltán nyaraltunk éppen, nem engedtem, hogy úrrá legyenek rajtam a rémképek. Az előző este szerzett seb nem javult annyit, mint vártam (pedig gyorsan gyógyuló típus vagyok), ezért Eszterrel egy nyugisabb program mellett döntöttünk. Zúzódott és gennyes térddel két dolgot nem esik jól csinálni: vízben ázni és sétálni, de elhitettem magammal, hogy Bíró Ica vagyok, Metál Lédi.

Ilyen kedvem volt.

Ilyen kedvem volt.

Ennek szellemében át is szaladtunk ebédért a szomszéd plázába: útitársam beérte egy mekis sajtburgerrel, meg a sokkoló szembesüléssel, hogy ott nincs wi-fi a gyorsétteremben, én pedig valami olasz étteremből borjúhúsos-tzatzikis szendvicset szereztem. Amivel egyébként gyorsan le is ettem magam. Lőttek a türkizkék outfitnek, affene. Nem baj, úgyis készültünk fürdőruhára váltani, hogy megmártózzunk a kétszáz méterre lévő öbölben – a magam részéről féllábszárig, persze.

Láttam én már olyan képeket, amelyeken az emberek szorosan egymás mellett ülnek a homokban, és az nekik a beach experience, viszont nem hittem volna, hogy magam is egy ilyen helyre keveredhetek. Pedig de. Mindenféle színű, szagú és méretű emberek ücsörögtek szinte egymás hegyén-hátán az aprócska tengerkiszögellést körülölelve, ám Eszternek olyan vízhiánya volt, hogy rábólintottam: legyen. A partszakasznak volt egy valamelyest nyugisabb része, ahol tizenvalahány ördögfióka helyett csak féltucatnyi rugdosott sarat a nagyjából leragasztott sebembe – azt viszont csak öt percig élvezhettem, mivel előkerült a semmiből egy fehér ing, és tört angolsággal elzavart a fenébe.

Visszatérő problémának bizonyult, hogy napernyő alatt, szürkületkor és este üres fehér ingeket és pólókat láttam Málta-szerte, aminek következtében minden egyes alkalommal meg kellett kérdőjeleznem a tulajdon épelméjűségemet. Nem szoktam hozzá ugyanis a fekete úriemberek látványához, vagyis ahhoz, hogy csak bizonyos fényviszonyok mellett sikerült őket elsőre észrevennem. „Nézd már, ott teker egy láthatósági mellény!” – böktem oldalba Esztert nem egyszer. Most is oldalba kellett böknöm, mert kiderült, hogy egy luxusszálloda elkerítetlen és jelöletlen magánpartszakaszára sikerült letennem a hátsó felem. Úgyhogy leültem a közös víz szélére egy sörrel a kezemben, és hagytam, hogy valami Psy-hasonmás koreai kisgyerek minden jóval teleszórja a testnyílásaimat homokvárépítés közben.

„Menjünk át Vallettába” – javasoltam Eszternek, aki a kedvezőbb bícslehetőségek reményében beleegyezett. A főváros mindössze nyolc és fél kilométerre feküdt tőlünk, de megfeledkeztünk róla, hogy ez ötvenperces buszutat jelent. Plusz a várakozás, ugye. (Ott a menetrend csak dísznek van, vagy leginkább még annak se.) Ó, hát mindegy! A megállóig caplatva legalább rájöttem, hogy a járás egyáltalán nem fáj a szuperkényelmes futócipőmben, aminek nagyon örültünk mindketten.

Vallettába érkezve egyből felfigyeltünk a különleges építészetre. Ha egy helyi poronty házat rajzol, egészen biztosan nem olyat fog, mint mi, hogy háromszög alatt a négyzet; de ez úgyis látszik a képeken. Hősiesen bandukoltam a tűző napon, hónom alatt egy két és fél literes ásványvízzel, amikor Eszter egyszer csak közölte, hogy neki itt és most pisilnie kell, és már guggolt is le. Egyikünk sem csinál ügyet az ilyesmiből, csak hát ugye nem árt némi körültekintéssel megválasztani az alkalmi illemhelyet. Neki ezúttal nem sikerült, mert az olasz nagykövetség előtt tolta le a gatyeszt – nem látta, hogy az őrbódéból pontosan rálát a terület őrzésével megbízott csávó, aki némileg meglepődve el is indult felénk.

„Miért nem szóltál, bazmeg?” – vont kérdőre a csap akció közbeni elzárására kényszerült Eszter, ám válasz helyett csak fuldokló röhögésre tellett tőlem. Olyan gyorsan történt az egész, hogy egyszerűen esélyem sem volt figyelmeztetni a veszélyre. A projekt máshol történő befejezése után neki is vágtunk a strandkeresésnek.

Rossz helyen. Csak mentünk és mentünk a festői kékségű tenger mellett, de csupán mogorva sziklák, kikötők és domboldalak jöttek szembe. Lassan már késő délutánra járt, és szürreálisnak tűnt az egész, hogy itt vagyunk a parton, negyven fokban százhúsz a pulzusunk, de egy talpalatnyi árnyék sincsen – vagy legalább olyan víz, amibe belelógathatjuk a lábfejünket. Ekkor következett be valami, amiről nem hittem volna, hogy egyáltalán lehetséges.

Eszter, aki egy nagyon intelligens, érzelemgazdag, empatikus és spirituális lény, egyszer csak sakál módjára felüvöltött a sziklák között, a város szélén, majd szandálos lábával elkezdte teljes erőből rugdosni a vele szemben álló többmázsás követ, miközben toporzékolva ordított, hogy a töke kivan ezzel az egésszel. Azt gondoltam, belőlem fog kijönni ilyesmi, mert akkor már nem telt el úgy tíz perc, hogy ne gyötört volna iszonyatos vágy az otthonom, vagy legalább egy kellemes élmény iránt. Fogalmam sincs, hány percig szidta saját magát, a balsorsot meg a körülményeket (becsületére legyen mondva, engem egy fél szó erejéig sem), de ezt úgy kell elképzelni, hogy ő tombolt, én pedig rezignáltan álltam mellette.

Aztán beugrott, hogy reiki mester vagyok, ezért gyorsan küldtem az idegrendszerére két szimbólumot előre kéne nézni, nem hátra, ergo fapofával és elég halkan megkérdeztem tőle, hogy oké, akkor most mit csináljunk. Úgy döntöttünk, keressük tovább a bícset (a GPS tanácstalannak bizonyult, mert „érdekes pontnak” nem volt megadva egy árva vallettai strand sem, internet pedig sehol, így a gugli esélytelen), ám előtte megpihentünk egy meseszép panorámával kecsegtető kikötő mellett. Ez jólesett a lelkünknek. Utána továbbindultunk valamerre.

29Hagytam, hogy Eszter a maga hét kilométer per órás túrasebességével rohanjon előttem, hadd találja meg hamarabb az isteni vizet, amibe én úgyis csak térdig mehetek majd be. Meg is találta. Megtalálta, a kurva életbe, egy szó szerinti gettó közepén. Nem hittem a szememnek!!! Fabódék sorakoztak a sziklafalban, masszív húgyszaggal körülölelve, és vagy húsz visító cigánygyerek tapicskolt mezítláb a köveken – az apukák egyike pedig éppen fúrta-faragta a kalyibát, százvalahány decibeles hangeffekttel. Vaslépcső vezetett a nyálkás köveken a vízbe, aminek a szélén már ott álldogált fürdőruhában Eszter, és boldogan integetett, hogy kövessem.

Olyat káromkodtam, mint életemben még sohasem. A fúró és a purgyék hangjától senki nem hallotta, még én sem. „Na, csak két órát maradjunk, légyszi’!” – kérlelt a frissen regenerálódott idegrendszerű Eszter, holott pontosan öt másodpercnyire voltam egy olyan elmeállapottól, ami szerintem már lónyugtatót igényel. Csípőre tett kézzel közöltem, hogy lófaszt maradok itt, és az általam ismert tudati módszerek plusz vallások arzenálját felvonultatva képes voltam tömeggyilkosság nélkül megvárni, amíg felöltözik.

Az eszméletlen bűztől meg hangzavartól elmenekülve megbeszéltük, hogy mivel már úgyis itt a napnyugta, lemondunk a strandról aznapra, s inkább vacsorázunk valami finomat. Leltünk is egy meseszép sétálóutcát, ahol éttermek sorakoztak, és ő csípős penne arabiatát rendelt, én pedig La Valletta pizzát, amit semmi más ízvilághoz nem tudnék hasonlítani, viszont fenséges. Teli hassal ugyebár könnyebb az élet.

St. Julian’s-be visszabuszozva megkerestük az időközben törzshelyünkké vált „eldugott” (nem strand) partszakaszt, ami egy kilométerre húzódott a partiközpont szívében lüktető szállodától, és ott a beszédhangerőnél csupán másfélszer kellett hangosabban beszélnünk a hallhatósághoz. Indítványoztam, hogy soroljunk pozitív dolgokat, találjuk meg a hétfői érkezés óta elmúlt négy napban a szépséget, majd ezzel a rövid listával tértünk nyugovóra – meg a tervvel, hogy másnap biztosra megyünk bícsügyben.

A Golden Bay Málta legnagyobb strandja: paradicsomba illő, több száz méteres homokos part. Amikor a már megszokott buszút után megláttuk, mindketten nyugtáztuk, hogy az ittlétünk mégsem hiábavaló. Vettem egy halacskás kendőt, amit a sebtapasz köré tekertem, és elhatároztam, hogy leszarok mindent, akkor is bemegyek a kék ötven rengeteg árnyalatában pompázó vízbe. Egész nap toltuk a dolce vitát keményen: fürödtünk, napoztunk, beszélgettünk, orbitális seafood-tálat ettünk ebédre – pizzával(!) kísérőnek –, s a homokban fetrengve megállapítottuk, hogy ez az igazi élet. Csak egyvalamit nem állapítottunk meg: hogy a homok UV-szempontból a létező legaljasabb közeg, így eggyel kevesebbszer kentük be magunkat, mint kellene.

Godlen Bay.

Godlen Bay.

Visszafelé a buszon már egyértelmű volt, hogy grillcsirke módjára megpirult a lábunk. A szállodában viszont bebizonyosodott: nekem konkrétan a bugyitól is el kellene búcsúznom, csípőtájt annyira fájok. Szerencsére volt nálam olyan fazonú, pihe-puha pamut fehérnemű, ami egy nyári pizsamával együtt kihúzott a bajból. Eszter egyszerűen csak piros volt, de így is felmerült a kérdés, hogy egy árnyékmentes országban másnap mi a fenét csináljunk. Ezt egy St. Julian’s-i séta során vitattuk meg, ahol rácsodálkoztunk, hogy a templomtetőn vörös LED-del világít a kereszt. Ott is biztos buli volt, ugye.

A hotelbe visszaérve szembesültem vele, hogy a párnámon vérfolt díszeleg. Meg is állapítottuk, hogy milyen gusztusos egy Random Józsi odaszáradt testnedvében fetrengeni. Végül is abszolút belefért a színvonalba – amit már taglaltam, jaj –, szóval rátettem egy intuitíve elcsomagolt otthoni huzatot, és másodperceken belül elaludtam.

Mivel eddig csak a sziget északi és nyugati részén jártunk, indítványoztam egy keleti halászvároskát program gyanánt, a háromezer lelkes Marsaxlokkot, amit első ránézésre mindketten Marslakóx-nak olvastunk. Az a tetves tizenhárom kilométer a várakozási időt beleszámítva legalább másfél óra busszal – de mivel gyalogútvonal nincsen, az életveszélyes úttesten pedig tűz a nap, maradt az. Kissé megbántuk, miután nem túl fess úriemberek hónaljkutyájába préselődött fejjel kellett megtennünk a fél távot. Az átszállásnál nyolc sávon kellett átszaladnunk, hogy megtaláljuk a Bombi 3-as megállót. Sikerrel jártunk, és végül meg is érte a dolog, mivel lenyűgöző helyen tett le minket a jó kis légkondis busz.

Színes hajócskák ringatóztak a türkizkék kikötő vízén, a bazárban pedig Málta térképes óriástörölközőt vettünk öt euróért. A parton sorakozó éttermek egyikében kikértem a kimondhatatlan nevű napi ajánlatot – „fish” címszó alatt nem lehet rossz –, és várakozás közben egy hatalmas vörös macska (ld. feljebb) lett a barátom. Két bazinagy szelet filé díszelgett a tányéromon, amiből ő is kapott. (Meg Eszter is, nyugalom!)

Ebéd után sétáltunk egy kicsit a törpevárosban, majd lehuppantunk pálmafás körforgalom mellett a buszmegállóba, hogy továbbinduljunk Marsaskalába, egy jó kis strandra. Óránként egy járat ment oda, de próba cseresznye, meg a fedett megálló legalább valamennyi árnyékot ad. Ötven perc várakozás után meg is jött a busz, ami leginkább egy lerobbant Ikarus-ra emlékeztetett, és hiába intettünk neki, nem állt meg.

Így ragadtunk Marslakóxban, ami végül is nem tragédia, csak a garantált fürdőzési lehetőség vonzott volna minket a másik városkába. Eszünkbe jutott, hogy taxis hiénák csaptak le ránk érkezéskor a helyi buszmegállóban, hogy akarjuk-e látni a St. Paul’s Bay-t, ami szerintük „Málta legszebb partszakasza”, ráadásul „itt van a dombon túl”, szóval odaérnénk hamar. Mit számít egy domb két kilométerhuszárnak! Nekivágtunk, aztán két meredeken emelkedő zsákutca múlva előkaptam a GPS-t, hogy harmadjára már ne fussunk zátonyra. Hát egy bazinagy autóutas kitérővel lehetett volna csak megközelíteni az amúgy tényleg közeli strandot, amiről gyorsan lemondtunk, miután észrevettük: van egy eldugott homokos partszakasz a völgyben, ami mellett elmentünk.

Visszabandukoltunk hát, és megláttuk, hogy nyolcvanas évekbeli Fiat furgonok hátuljából kipakolva komplett családok rezsózzák a szombat délutáni lakomát. Máltaiul beszéltek mind: a gyerekek és a felnőttek is úgy trécseltek, mintha világéletükben ismerték volna egymást. Csak mi voltunk ott turisták. A térképes törölközőt magunk köré csavarva átöltöztünk, aztán uzsgyi be a vízbe! Napnyugtáig ott maradtunk, bepillantást nyertünk a helyiek családi életébe és utódnevelési szokásaiba – illetve abba, hogy az értelmi fogyatékkal élő kiskamaszokat ugyanúgy beengedik egyedül a tengerbe, mint a többieket, és természetesen, egyenrangú partnerként játszanak velük a társaik.

Amikor az alkonyat vöröseslila égboltja egybeforrt a türkizkék horizonttal, mennyei vacsora reményében lehuppantunk egy étterem teraszára. Kiválasztottunk fejenként két-két előételt, de a szemmel láthatóan első napját töltő pincérlány sajnos nem tudott megjegyezni három szónál többet, amiből kettőre így is visszakérdezett. Így is sikerült neki tök mást kihozni, mint amit rendeltünk – jó kis hateurós észak-wales-i(!) ásványvízzel együtt. (Emlékeztető: szupermarket nincs a közelben, a csapból pedig nem ivóvíz jön, ergo fizetsz vagy meghalsz, ez a két lehetőséged.) A tök más is finom volt, csak sajnos túlzás nélkül ötöd adagnak sem felelt meg – előétel viszonylatban sem: kistányér közepén kis semmi, jó drágán maradtunk éhesek. A számla kihozatalakor pedig kijelentették, hogy kártyával nem lehet fizetni, úgyhogy vehettünk fel pénzt még kétezerért.

marsaxlokk-malta-tempty„Ennyi szopóág még belefér” – könyveltük el, majd a visszaúton a busz padlójára gurult Eszter bontatlan söre, ahol szétrobbant, amolyan nemes egyszerűséggel. Akkor láttuk meg, hogy hártyavékony, papírszerű anyagból készült a doboz, amilyenhez hasonlót még sehol sem pipáltunk.

Már csak egy napunk maradt a hazaindulás előtt. A vasárnapot hajnal fél ötig dumálást követően későn keléssel kezdtük; majd salátát, olasz sonkát, gyümölcsöket és friss bagettet szereztünk egy boltban, amit nem voltunk restek az egyetlen árnyékos helyen, St. Julian’s 23 emeletes Portomaso Business Tower-ének tövében elfogyasztani, aminek a nevéről gőzöm sem volt, most gugliztam ki. Igen, egy konferenciaközpont mellett csöveztünk törölközőn ülve, s nagyon jól éreztük magunkat. Jóllakva az előző bejegyzésben már említett Cirkewwa felé vettük az irányt, ahonnan vízitaxival mentünk át a kék lagúnával kecsegtető lakatlan szigetre, Cominóra.

Láttunk róla képeket korábban, mégis tátva maradt a szánk, amikor a szemünk elé tárult a csoda. Én itt tudtam meg, hogy van az a tengervíz, ami nemcsak a távolban átlátszó-türkiz, hanem ha belemegyek, körülöttem is – ráadásul óriási mészkőbarlangok övezik. Az utolsó hajó délután hatos visszaindulása miatt csak két és fél óránk maradt a lubickolásra, de azt alaposan kihasználtuk, szó szerint az utolsó pillanatig.

A naplemente már a Málta szigetéhez tartozó melliehai strandon ért minket, ahol a habok közt álldogálva Eszter rám bízott egy sörösdobozt, ami az egyik pillanatban még megvolt. A következőben pedig már nem. Fogalmam sincs, hová lett, de a nap prosztó cselekedeteként sikerült beleszemetelnem a tengerbe, mely cserébe a tapasz és a kendő ellenére sikeresen koszréteget csempészett az olykor órákra elfeledett sebembe.

Utolsó esténken egy St. Julians-i mediterrán étteremben toltam garnélás-tintahalas-kagylós paellát – Eszter megint herkentyűs spagetti mellett tette le a voksát –, és mi tagadás, már eléggé vártam a hazajutást. Amitől jóformán egész napos utazás választott el, hiszen hétfő délelőtt a buszon fogtuk fel: a reptérre vezető nyamvadt kilenc kilométeres út is hatvanöt perc. Ugyanannyi idő alatt sokkal többet futok, csak persze nem huszonöt kilós bőrönddel.

A szopószériát minimális turbulenciával megúsztuk odafent, és volt akkora pofátlan mázlim, hogy gyors csomagkiadás után rögtön buszra tudtam pattanni, ami elvitt a ferihegyi vasúti megállóhelyhez – így percre kiszámolva elértem a Nyíregyháza felé jövő vonatot, hogy este nyolcra végre, végre, végre hazaérjek. Apa kocsival jött értem, de az anyósülésre tessékeltem, mert a közlekedéssel kapcsolatos félelmem a szigeten született, és ott is hagytam örökre.

Hatalmas kajálás, a szüleimnek tartott élménybeszámoló és a pofátlanul gasztróközpontú apró meglepetések kiosztása után fürödni indultam, hogy lemossam magamról az út porát meg a tengervizet. Tapaszcsere közben azonban nyilvánvalóvá vált: az ötnapos taknyolási sérülésem rosszabb állapotban van, mint frissen. Lehet találgatni, hogy a hotelbéli zuhany büdös vize vagy a tenger hordaléka a ludas a dologban, de ha testi-lelki egyensúlyban lettem volna – illetve, ha Máltán nincs zárva az összes patika – valószínűleg egyik sem vág fájdalmas-gennyes taccsra. Úgyhogy tizenegykor, holtfáradtan száguldhattam az ügyeletes gyógyszertárba, hogy beszerezzem, amit ilyenkor kell. Momentán sziszegve sántítottam.

Így viszont elmondhattam, hogy szuvenír gyanánt guszta kis sebgyulladást hoztam magamnak, aminél méltóbb zárása aligha lehetett ennek a nyaralásnak.


Még több utazós bejegyzés itt!


Még több cikk:

Gettóstrand, véres párna és idegvész – máltai kalandok, második rész A pozitív életszemlélet híve vagyok, ezért mindannyiunk ütőereinek védelmében kettészedtem a nyaralásos élménybeszámolót. Eddig beficcent ugyebár…
Sunday, July 6, 2014

Érdekes és szokatlan tapasztalat az a vakáció, amelyiknek minden áldott napján fel kell tenned magadnak és útitársadnak a kérdést: miért szopunk? Az előző bejegyzésben már megörökítettem a tizedik percben történt baleset nyújtotta élményt, most pedig elmesélem, mennyi minden történt a harmadik estéig, amikor is nemes egyszerűséggel óriásit pereceltem egy majdnem tökéletes kirándulás zárásaként.

Messiásként vártam a június 23-át, amikor végre egy egész hétre megpihenhetek az őrült hajtás után. Így volt ezzel a barátnőm is – egyikünk sem hagyta tehát, hogy a nyomott elejű kocsi leadása és a busz lerobbanása után úrrá legyen rajtunk a siránkozás. Helyette inkább elfoglaltuk az egész pofásnak látszó szállodai szobát St. Julian’s-ben (vagy ottani írásmód szerint San Giljan-ban, de nem óhajtom ottani írásmóddal szívatni magam a továbbiakban), majd elsétáltunk a kétszáz méterre lévő bícshez, hogy részemről tizenkét órányi nemevés után táplálkozzunk egyet a tengerparti naplementében. Találtunk is egy angol éttermet, ahol a létező legnagyobb, negyed kiló marhahúsos burgerből álló főétel egy-egy adagja mellé még picinyke tintahalat is kértünk – biztos, ami biztos.

Tányérrészlet.

Tányérrészlet.

Jóllakva már egészen máshogy festett az élet, meg egyébként is gyönyörűek voltak a fények, úgyhogy teljes lelki nyugalommal sétáltunk egyet a környéken. Kétféle utca létezett: a töksötét és kihalt, ahol félig leszakadt lökhárítójú, horpadt kocsik parkoltak – egyetlen épet sem láttunk, nem túlzok –, meg a pezsgő party street-ek, amelyekről áthallatszott az estefelé szárnyra kelt dübörgő zene mindenfelé. Nos, kellemesen elfáradva kellett szembesülnünk azzal, hogy a szállodánk egész Málta partiközpontjának legfrekventáltabb utcájában helyezkedik el, és a falak papírvékonyak. Nagyjából úgy kell elképzelni a dolgot, mintha emberi ordításnak megfelelő decibellel rázná a ritmus az agyadat a koponyádban, amikor lefekszel az ágyra.

„Úgyis alkalmazkodik a szervezetünk a zajhoz!” – állapítottuk meg eltökélten, de azért mélyet sóhajtottunk. Nem kellett volna, mert a szoba levegője legalább harmincfokos volt, és iszonyúan állott. Az ablaknyitás nem járt szellőzéssel, csak még nagyobb zajjal, hiszen szél nem volt, a légkondihoz pedig nem adtak távirányítót. Azt hittem, elfelejtették, ezért lementem a portára, ahol kedvesen közölték: automatikus, tehát hűt, minden frankó. Végül is ezt is ki lehet bírni, csak egy kicsit több vizet kell inni – gondoltam. De nem ám a csapból, mert ott virít a piktogram, hogy nem ivóvíz, meg amúgy is rohadt büdös, jaj. (Ezzel már megjártuk a reptéren, ahol figyelmeztetés hiányában nagyot húztunk a csapvízből, és hát leginkább állott fos aromája volt. El is neveztük airport-víznek az utánozhatatlan ízharmónia megkülönböztetésére.)

A St. Julian's-i part.

A St. Julian’s-i part.

A hotel mellett szerencsére volt egy kisbolt, ahol a jobbra-balra dülöngélő tömegben vettem is egy karton ásványvizet. Megállapítottam, hogy az előttem álló héten legalább napi ezerötszáz forintot fogok költeni szomjoltásra, de az autókölcsönzős mínusz százhuszonöt után már mit számított, ugye. A szobába visszatérve Eszter azzal fogadott, hogy nincs internet. Oké, nem azért mentünk, hogy dolgozzunk, de napi negyedóra létfontosságú mindkettőnknek – olyannyira, hogy direkt „a szálloda egész területén ingyenes wifi” opció beikszelésével keresünk hotelt, mert más nem is érdekel minket. A portán azt mondták, hogy még senki sem panaszkodott, nem értik a problémát, és azt se, hogy mit jelent resetelni a routert. (Most itt röhögök, miközben írok, mert látom magam előtt az egészet, mint egy börleszkfilmet.)

A recepción viszont legalább volt net, így ki tudtuk tervelni, hogy másnap irány Gozo szigete. Málta ország amúgy három szigetből áll: ugyanez a legnagyobbnak a neve; Gozo sokkal kisebb, de egész városok vannak rajta gyönyörű nevezetességekkel; Comino pedig picike, lakatlan, türkiz lagúnás strand. Igyekeztük kialudni magunkat – a mennyiség megvolt, csak a minőséggel voltak olyan gondok, hogy a mély szakaszba beleálmodtuk a zenét, és tudtuk, hogy kívülről jön –, majd elindultunk a buszmegállóba. A cirkewwai komphoz igyekeztünk, ami 24 km-es, azaz egyórás(!) utat jelentett busszal. Ám kérdés nélkül bevállaltuk, annyira biztosra akartunk menni a „lássunk valami oltári szépet!” témában.

Azon a keddi késő délelőttön, azon a buszon átéltem valamit, amit korábban még soha. Már kiskoromban is én voltam az, aki vígan eszeget a hegyi szerpentinen, amíg mások okádnak. Rám nincs hatással a mozgó jármű, sem földön, sem vízen, sem levegőben – legalábbis azt hittem. A horizontig emelkedő, majd ugyanolyan szögben lejtő, ráadásul kanyargó utcáknak, meg a sofőr padlógáz-satufék vezetési stílusának hála, elég hamar beütött a krach. Nem hánytam, nem a gyomrom fordult fel: a fejemben éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. Menetiránynak oldalt állva tettem meg az út nagy részét, mert úgy volt hely, de később leülve szerencsére hamar helyrejöttem.

A kompkikötőre már ismét feldobva tudtam rácsodálkozni, meg arra is, hogy a jegyellenőrzés utáni hosszú folyosón végigmenve egy éttermes-szupermatketes miniplázába érkeztem, ahol Eszter megkérdezte, hogy na, milyen. Mi milyen? – néztem rá bambán. Hát a komp! Ja, hogy ez a komp, ilyen egy komp, jézusom! Eszembe is jutott a Besenyő család Anti bácsija, aki komp akart lenni, de nem komplett, meg Liszt Ferenc, aki rettentően sokat állt kompon. Gyorsan kiültünk a soktonnás monstrum tetejére, ami az égszínkék vizet szelve hamar Gozóhoz vitt minket.

A mgarri (ejtsd mdzsarrinak, ha tudod, és nem lesz belőle mocsári vagy nemzeti identitást hangsúlyozó madzsari) kikötőben elképesztő panoráma fogadott minket. Meg is állapítottuk, hogy az élet császárai visszakerültek a nyeregbe. A helyszín körbesétálása után fogtunk egy buszt a „fővárosba”, Victoriába, vagy más néven Il-Rabatba, ahol a vár és a templom megtekintése után ismét buszra pattantunk az Azure Window nevű természetes tengerparti mészkőív kedvéért, ami már a kikötőben utánunk ordibáló taxisok kezében lobogó fotókon is észveszejtően nézett ki. Ezek a buszutak fenségesek voltak egyébként, mert elképesztően gyönyörű városkákon és tájakon vittek végig.

Az Azure Window-t éppen naplemente előtt csíptük el, így diszkrét egyórás szeánsz keretében pózoltunk és örültünk magunknak a sóval telt kráterekben állva, ülve meg fetrengve. Utána ismét megejtettük az átszállós utat Mgarrig, és még bőven maradt időnk az utolsó előtti kompig. Megvacsoráztunk hát: én gozói tálat kértem máltai kolbásszal, helyi kecskesajttal, nap érlelte aszalt paradicsommal, máltai szósszal megkent pirítóssal és zöldségekkel, Eszter pedig tengeri herkentyűs spagettit rendelt.

Elégedetten komponáltunk, azaz ültünk tehát ismét, hogy Cirkewwába (amit prosztó módon időközben elkereszteltem csirkelábnak) érve ránk kiabáljon egy buszt tankoló fazon az állomáson: nincs éjszakai járat, valójában rosszul szerepel a menetrendben és mindenhol. Ó! Most akkor mi a franc legyen, mert hát ennyi kilométer ilyen terepviszonyok közepette túrázva nagyjából öt-hat óra – mire fáradtan odaérnénk, már virradna. Szerencsére utánunk kiabált egy kínai lány a hongkongi barátjával, hogy ők is hasonló cipőben járnak, felezzük a taxiárat. Végül fejenként tíz euróból megúsztuk a kalandot, a portán pedig eldöntöttük, hogy másnap a buszmegállóban megpillantott hülye nevű Bugibbába megyünk, hogy a fürdővárosban megmártózzunk a sós habok között.

Nem volt kérdés, hogy ott végre homok megy a Budzsiba – persze, csak egy jóféle háromfogásos menü betolása után a parton, amiből két tányér seafood. Az ételek elkészítésével egyébként arrafelé olyannyira nem sietnek, hogy legalább másfél órásra nyúlik egy falatozás, noha mindketten egészséges tempóban űzzük az ipart, tehát percek alatt ürítjük a tányért. Nem baj, mert baromira ráértünk, a víz megvárt minket. Ki is szemeltünk egy bícset, ahol a hullámok szélére heveredve végigdumáltuk a délutánt a szikrázó napsütésben.

Naplementekor átmentünk egy másik partszakaszra – fő a változatosság, ugye –, ahol „odaállok, oszt’ jóvan” pozícióból indulva megkértem Esztert, hogy instruálja a bikinis pózolásomat egy kiugró sziklarészen, amit még a jóisten is ilyen célra teremtett. Hamar hanyatt fekve találtam magam, hátrahajtott fejjel, és közben gondoltam is, hogy hű, bakker. Csak arra nem gondoltam, hogy ennek a dolognak öhm… hatása van a közönségre. Sőt, magát a sokfős közönséget sem vettem észre, csak amikor a hátrahajlásból felnézve egy piros kisgatyás arab állt előttem, a szó összes értelmében. Eszter látta, de nem szólt, amit a sors azzal hálált meg, hogy amíg én egy félreeső zugban átöltöztem, neki kellett az italmeghívások leszerelésével megküzdenie.

Ez az a kép.

Ez az a kép.

Az ugyancsak tengerparti vacsoránál ráböktem egy random fish-re az étlapon, egy óra múlva pedig egy jókora, mogorva ábrázatú hal meredt rám a tányérról, apró fogait vicsorítva. Úgy éreztem, kutyakötelességem köszönni neki, ha már ilyen konkrét valójában hever ott, aztán szemrebbenés nélkül szálkává csupaszítottam szegényt – mennyei hófehér húsa volt. Mivel az egész napos döglés mindkettőnk mozgásigényét felpiszkálta, a 10 km-es visszasétálás mellett döntöttünk a szállásra. Az első kilométer szép volt és élvezetes. Utána viszont az úttest szélén kellett szlalomozni úgy, hogy szerintem ketten voltunk elvetemült gyalogosok az egész szigeten. Én nem félek a kocsiktól (úgyis látnak, van lámpájuk, legalábbis remélem), szegény Eszter viszont félpercenként ugrott félre, mint a bakkecske.

Sajnos szandál volt rajtam, de olyan, amiben már mentem ennyit, szóval csak ebből nem lett volna probléma. Az út viszont 15 km lett a lezárások miatt, ami már egy kicsit kellemetlennek bizonyult szomjasan és fájós talppal. St. Julian’s felé közeledve elővettem a telefonom, hogy a GPS-en ellenőrizzem, merre kell mennünk az elágazásnál, és akkor történt valami, amiről még szó esik majd: irgalmatlanul eltaknyoltam. Nem vagyok az az esős-kelős típus, legfeljebb megbotlani szoktam néha, de most a vaksötétben lecsúszott az egyik lábam a rohadt magas padkáról, és a telefonomat védve elegánsan letérdeltem az aszfaltra.

st-juliant-hotel-kilatas-tempty

Kilátás a hotelszobából.

Felpattanva szembesültem vele, hogy a bal térdemből csak azért nem ömlik a vér egy ötször öt centis foltban, mert a beleragadt vastag koszréteg rögtön megakadályozta. Patika a közelben sehol, így ezerrel trappoltam tovább, vissza a szállásra. Testfelületük tíz százalékát sem takaró részeg és bedrogozott kamaszok között verekedtem úgy végig magam, hogy csak reménykedtem benne: Eszter valahol ott van a nyomomban. Hátrakiáltani esélytelen lett volna, a szórakozóhelyekről kiáradó zene döbbenetes hangereje még a teli torkos üvöltésemet is semmivé foszlatta volna. Az útvonal úgy hozta, hogy egy meredek és telezsúfolt lépcsőn kellett végigtülekedni, ahol óhatatlanul hozzám dörzsölődött az idegenek izzadt teste a célig.

A hotelbe esve közöltem a portással, hogy kérném az elsősegélydobozt, mire elképedve meredt rám: olyan itt nincsen. (Három csillagról beszélünk, hat emeletről és több száz vendégről, de szerintem egy sarki lebujban is lennie kellene.) „Hájdrödzsen-prokszájd? Betadine? IODINE? Anything antiseptic?” – próbálkoztam a térdemre mutogatva. „Is it fresh?” – kérdezett vissza a fazon sztoikus nyugalommal. Majdnem rávágtam, hogy nem, bazmeg, tavalyelőtti, csak poénból kentem rá egy kis véres-gennyes-kavicsos port. Azt tanácsolta, hogy „talán menjek a klinikára”, de úgy ítéltem meg, hogy 1. ez nevetséges egy efféle karcolással, szerintem nem is számít sürgősségi esetnek, 2. ki tudja hány óra bumlizás és várakozás után kapnék rá valahol valamit, ha egyáltalán.

Eszter mondta, hogy van száz százalékos teafaolaja, ami végül is fertőtlenítő hatású, az éjjel-nappaliban pedig vettem egy csomag sebtapaszt, és feltételeztem, hogy ezzel meg is oldódott a probléma. Kimostam a sebet, lekentem teafaolajjal, majd két tapaszt összepászítgatva leragasztottam.

A következő napon – amiről már egy másik posztban esik szó, mert úgyis lusták vagytok még egyszer ennyit elolvasni egyhuzamban – viszont már nem én voltam az áldozat. És az is kiderül, hogyan került egy random Józsi vére a párnahuzatomra…


Még több cikk:

Megaburgertől a taknyolásig – máltai kalandok, első rész Érdekes és szokatlan tapasztalat az a vakáció, amelyiknek minden áldott napján fel kell tenned magadnak és útitársadnak a kérdést: miért szopunk?
Thursday, July 3, 2014

Baleset a nyaralás tizedik percében – avagy Máltán közlekedni sehogy sem érdemes

Baleset a nyaralás tizedik percében – avagy Máltán közlekedni sehogy sem érdemes

malta-valletta-utca-featured-tempty

Csili-vili élménybeszámolóval szerettem volna jelentkezni, ami hamarosan jön is, csak elé tolakodott valami. A nem túl kellemes tény, hogy a kölcsönzött kocsi felvétele után alig tíz perccel ott álltam egy körforgalom szélén, és bambán néztem a vezetékeken kilógó jobb elülső lámpákra, melyeket méretes horpadás kíséretében egy kisteherautó borotvált ki.

Follow @temptercat

Azt hittem, a kiabáló,…

View On WordPress

Monday, June 30, 2014

Az idézetek rabja

So deep!

„Minden egyes pillanatot használj ki, mert az idő kerekét nem lehet visszaforgatni” – pillantotta meg a Facebookon Anasztázia az idézetet, halványrózsaszín alapon krémszínű betűkkel. Már azt is belájkolta volna, hogy „ne mássz fára, ha nem tudsz úszni, mert elüt a villamos”, annyira rákapott az ilyenekre.

Follow @temptercat

Oravecz Nórátólkezdve Lakatos Dzsenniferig követte az összes újkeleti…

View On WordPress

Friday, June 27, 2014

Pajzsmirigyhormontól remélni a jobb segget

Pajzsmirigyhormontól remélni a jobb segget

coco-austin-feneke-featured-tempty

„Sosem értettem azokat, akik mindenféle tablettával akarnak lefogyni. Úgyhogy csak egy természetes zsírégetős kúrát csináltam végig” – büszkélkedett egy ismerősöm a minap, akinek a nép egészségre nevelése afféle missziója. Ő nem olvasta el az általa említett szer címkéjét, de én igen. A betyárkörte-kivonat mellett szintetikus pajzsmirigyhormon van benne.

Follow @temptercat

Legszívesebben az…

View On WordPress

Tuesday, June 24, 2014

Kell-e végzettség a politikusoknak?

Kell-e végzettség a politikusoknak?

zagyva-gyorgy-gyula-featured

„Írni és olvasni azért jó lenne, ha tudna a polgármester” – nyilatkozta egy szlovák politológus, aki szerint az viszont már alkotmányellenes, hogy hazájában nemrégiben középiskolai végzettséghez kötötték a köztisztségviselést. Nálunk pedig óriási divat elővenni azokat is, akik diploma nélkül hoznak döntést. De miért?

Follow @temptercat

Tudom, régen állítólag olyan világ volt, amelyikben egy…

View On WordPress