Friday, August 29, 2014

A BKV angyala: energiát kaptam a metrón állva

A BKV angyala: energiát kaptam a metrón állva

budapest-metro-featured

„Szia! Ne haragudj, hogy így ismeretlenül megszólítalak, de…” – nézett fel rám a furcsa lány a metró üléséről, amikor egy bőrönddel, egy laptoptáskával, egy hátizsákkal és egy nagyobbacska reklámszatyorral felmálházva mellé álltam. „Igen?” – kérdeztem vissza kíváncsian.

Follow @temptercat

„Kérsz egy kis energiát? Nekem most túl sok van” – rebegtette rám szürke szempilláit, miközben ideges…

View On WordPress

Tuesday, August 26, 2014

Így égtem a Blikkben: a szakmai etika és a béka segge

Így égtem a Blikkben: a szakmai etika és a béka segge

blikk-opatija-tempty-featured

Megjelent a képemmel és a nevemmel egy cikk a Vasárnapi Blikkben. Amivel csak az a baj, hogy az általam jóváhagyott változathoz semmi köze. Választhatok, hogy sírjak vagy nevessek, esetleg egy személyben próbáljak etikára oktatni egy komplett szerkesztőséget – de a cinikus vigyortól felfelé görbülő szám már el is döntötte: inkább megkeresem a humorfaktort a történetben.

Follow @temptercat

A Blikk…

View On WordPress

Saturday, August 23, 2014

Szóval főszerkesztő vagyok

foszerkeszto-mail-kez-tempty-featured

Azt hiszem, beleszerelmesedtem a helyzetbe, hogy éjjel kettőkor, pizsamában főszerkeszthetek. Pedig én erről a lehetőségről tiszta szívből lemondtam, amikor úgy döntöttem: szabadúszó leszek. Fogalmam sem volt róla, hogy nyalás, taposás és állandóan csörgő telefon nélkül is betölthet ilyen pozíciót az ember.

Follow @temptercat

Múltkor említettem, hogy olyan változás történt a munkában, ami sajtókö…

View On WordPress

Wednesday, August 20, 2014

Van nekem egy titkom, ami annyira nem is titok, hiszen mindenki tudja, aki közelebbről ismer: ellentmondásos viszonyban állok a fényképezéssel. Ha valaki előkap a jelenlétemben egy gépet, még mindig el akarok bújni előle, hogy aztán jól megetessem vele. Az, hogy utazós fotókon láthattok engem – még fürdőruhában is! –, baromi hosszú fejlődés eredménye.

Álmodoztam én róla, hogy egyszer majd készül rólam egy profi sorozat. Vagy legalább csak egyetlen kép, amit mutogathatok az unokáimnak. Amit nem rúgok le szellemként visszatérve a koporsómról, ha a villamos addig elcsap. De valahogy sosem volt elég időm, energiám és kedvem egy ilyen pózolásra. Amúgy is furcsán éreztem volna magam, hogy például a tengerpart helyett ott téblábolok egymagam valami stúdióban.

Amíg nem kezdtem el utazgatni – felhívnám a figyelmet, hogy ez akármennyire örökkévalóságnak tűnik, tavaly történt –, itthon próbáltam minél vállalhatóbb portrékat gyártani. Miután lefogytam, kétszáz helyett már csak harmincat kellett kattintanom, hogy Facebook-profilkép szülessen, juppí! Maga a folyamat egyébként inkább kényszer volt, mintsem örömteli. Aztán jöttek a varázslatos tájak, a világra szóló nevezetességek, amelyeknél egyértelmű volt, hogy odaállok, -ülök vagy -fekszem eléjük, alájuk, melléjük – és a napszemüveggel úgyis félig eltakart fejemnek szinte mellékszereplőként örülök. A saját masinámmal semmi baj nem érhet, a borzalmakat törlöm.

De egy fotózás más. Ott nem az enyém a gép. Ráadásul főszereplőnek kell lenni, amire még nem álltam készen. Fogalmam sem volt, hova tegyem a kezem, a lábam, hogy tartsam a hátsó felem. Sőt, talán jelen pillanatban sincsen. Most már viszont mindegy, mert megtörtént a dolog, atyaúristen. A sors nem nézhette tétlenül, hogy még mindig itt baszakodom a testképemmel. Az elmúlt években ledobtam a hurkákat, izmokat növesztettem, szövetségre léptem a tükörrel, megszerettem a smink nélküli arcomat, meg ilyenek… Ugyanakkor semmiképpen sem hittem, hogy lehetek olyan, amilyennek látni szeretném magam adott helyzetben.

A maximalizmus és az önbizalomhiány nem valami szerencsés párosítás. Nehezen bár, de a saját nyugalmam érdekében legyintettem, hogy a fotótémát leszámítva nagyjából kilencven(?) százalékra tudtam feltornászni magam a skálán, ahol a száz az egészséges önszeretet. És akkor bumm, jött egy változás a munkámban, amihez olyan fotó kellett. Egy változás, amiről sajtóközlemény szólt – nem csatolhatták mellé a kedvenc milánói dómos képemet, meg a szekrényem előtt ücsörgőset sem. Egy változás, amiről külön poszt is lesz; tehát most legyen elég annyi, hogy egy bizonyos pozíciónak megfelelően kellett kinéznem.

Bármilyen pozícióban lehet gondja az embernek a testképével. (Négykézláb pláne.) Én viszont rájöttem, hogy ki akarom nőni, magam mögött akarom hagyni ezt a dolgot, amennyire lehet. Ehhez segítőtársakra volt szükségem*. A nem is tudom, hány színű hajat gyártó fodrászom eleve adott, mellé verbuváltam tíz perc alatt sminkgurut. Kilenc perc kőkemény dilemmát éltem át, hiszen tizennyolc éves fejjel elkövettem a hibát, hogy a sarki kozmetikában kértem időpontot a szalagavatóhoz meg a tablófotózáshoz, ahol gyönyörű negyvenes malacfejet mázoltak nekem élénk pink pirosítóval és vastag szájkontúrral. Kétszer. Képes voltam ugyanoda visszamenni, mert akkor elhittem: belőlem ennél többet kihozni nem lehet. Talán tényleg nem lehetett.

Tudok amúgy sminkelni, nem is annyira amatőr szinten, de presztízs-imázsfotónál azért megremegne a kezemben az ecset. Gugliztam tehát valakit, akinek ez nemcsak egy meló, hanem az élete. Úgy, mint nekem a saját munkám.

Vagy a fotósnak, akit megkértem a nemes feladatra – kicsit hülyén érezvén magam. Őt ismertem korábbról, mert a kollégám volt. Az egyetlen fotós az akkori szerkesztőségben, aki tudtán kívül nem tiport meg valamilyen módon. Az egyetlen, akitől hallottam a bűvös mondatot: „Nekem az a feladatom, hogy a nő gyönyörűnek lássa magát a portrékon.”

A többiek között volt olyan, aki „ápol és eltakar” felkiáltással jóváhagyta, hogy szinte végig az arcom előtt tartsak egy méretes plüssjátékot az általa megörökített céges születésnapon. És olyan is, aki derítőnek használta a fehér pólóba bujtatott testemet, hogy a másik szerkesztőlányból még jobb illusztráció lehessen. Nem az ő hibájuk: belőlem sugárzott, hogy én ezt úgy akarom. Akárhány kilósan is imádhattam volna, hogy fényképeznek, ha szeretem a testemet. Akkor még nem szerettem.

Most meg már igen, de… Nem maradt idő a „de”-re. Szerintem senkinek sem volt fogalma róla, hogy ezzel a néhány képpel mekkora terhet teszek le. A viaskodást megtartottam magamnak, mert cikinek éreztem. „Pisztollyal fogom felvinni a festéket, ne lepődj meg!” – szakította félbe álmélkodásomat a sminkes. Átfutott az agyamon, hogy fejbe lő, mert elkönyvelt reménytelen esetnek. Aztán amikor kinyitottam a szemem, és belenéztem a tükörbe, szerencsére nem „ki a faszom ez?” érzés kerített hatalmába, hanem olyan önazonosság-tudat, aminek a birtokában bátrabban néztem szembe a kamerával.

Egészen addig, amíg mosolyognom nem kellett. „Nooormális vagy? Hát nyúlfogam van!” – pirítottam csípőre tett kézzel a fotósra. Utoljára tejfogasként készült rólam nyitott szájjal vigyorgós kép, azóta soha. Pedig valójában szinte folyton vihogok valamin, így az álkomolyság tényleg fura. „Neked nem áll jól, ha nem mosolyogsz. Nem illik a karakteredhez” – jelentette ki a szakértő a Nikon másik végén, mire hót komolyan visszakérdeztem, hogy ugyan miként kell fotogén módon mosolyogni. Miután abbahagytam a prezentáció miatti röhögést, sikerült is. Közben láthattatok néhány példát: körülbelül így.

A végére nem tartogatok különösebb poént. Érjétek be annyival, hogy előreléptem egy óriásit.

__________
*Fotó: Racskó Tibor, haj: Gégény Tímea, smink: Magera Viktória. (Ha a keresztnevüket írnám előre, sokkal divatmagazinosabb lenne, nem?)


Még több cikk:

Egy fotózás margójára Van nekem egy titkom, ami annyira nem is titok, hiszen mindenki tudja, aki közelebbről ismer: ellentmondásos viszonyban állok a fényképezéssel.
Sunday, August 17, 2014

„Lerobbantunk” – vakkantotta flegmán az utaskísérő a buszon, amikor szombat hajnalban már egy órája az autópálya szélén álltunk. Olyan jókat húzott a bizonytalan eredetű, műanyag palackban körbekínált pálinkából, hogy csöppet sem zavarta a tárva-nyitva álló ajtó. Vacogva pisiltem egyet az út mentén, mert csak ott lehetett, aztán szorosabbra húztam magamon a takaróm, ami lánykori nevén törölköző volt.

„És akkor most mi lesz?” – kérdezte az egyik utastársam. Telefonjaink elárulták, hogy a jármű, amelyen már a budapesti induláskor is beesett az eső(!), nyolcvan kilométerre az opatijai úti céltól adta fel a harcot. Este tizenegykor indultunk, tízperces különbséggel(!) két pihenőnk volt – egy széthugyozott toi-toi és egy benzinkút – de reggel hat után még mindig csak ott jártunk.

„Kilencre odaérünk, nyugodjon már meg!” – hangzott a szívélyes válasz. Aki pedig a hazaútról érdeklődött, még azt is megkapta, hogy kussoljon, mert a jelenlévők közül nemcsak neki kell majd hétfőn dolgoznia. Én pedig ott ültem egy szál rövidnadrágban, csőtopban és kis pulcsiban, miközben szél süvített oda is, ahová nem illett volna. A reiki Málta-térképes strandtörölköző segített magamat melegen tartanom, de a mellettem kuporgó barátnőmnek még ennyi sem jutott. Egynapos tengerparti kiruccanásra fizettünk be, hogy két éjszakányi zötykölődés között nagy élményekkel gazdagodjunk. Sikerült is, csak nem úgy.

A luxusbusz.

A luxusbusz.

Miután a fényszóróktól elvakítva mindenki alaposan megöntözte az út menti szederbokrot, vártuk, hogy a másfél óra múlvára ígért „mentőbusz” befusson. A Las Palmeras Travel MaiKupon.hu-n közzétett ajánlatára olyan sokan jelentkeztünk, hogy kettő is tele lett velünk. Ez lett a vesztünk és a szerencsénk is egyben, hiszen szemlátomást csupán egy menetképes jármű állt a cég rendelkezésre – ami legalább arra is ott volt, hogy a maga csapatával célba érve visszaforduljon. Persze, a rendszert már a beszálláskor sem díjaztuk; amikor a nevünket terelésre szánt birka módjára ordították a Hősök tere parkolójában, hogy megmutassák, melyikre és hova kell pattannunk.

De ettől még az utazás lehetett volna jó. Még akkor is, ha abban a bizonyos hat utáni pillanatban arra pattant ki a szemem, hogy a sofőr beletapos a fékbe, s égett szag önti el az utasteret. Ha csak kilencre jutunk ki, abból az időveszteséget leszámítva még semmi baj nincs. „Mi is volt a szerződésben?” – kérdeztem a többiektől, mire rögtön eszünkbe jutott, hogy szerződés sincs. Csak egy általános, csöppet sem hivatalos iromány díszeleg a cég honlapján arról, hogy az utas lehetőleg vécézés után jelenjen meg az előírt időpontban, a busz pedig két-háromóránként benzinkútnál adjon lehetőséget a folyóügyek bonyolítására. (Ezt azóta módosították a maguk javára, így felesleges belinkelnem.)

Itt sikerült lerobbanni.

Itt sikerült lerobbanni.

Miután fél kilenckor még nyoma sem volt a másik busznak, amire átszállhattunk volna, hogy folytassuk az utunkat, eljött az ideje előásni a telefonszámát ezeknek a Las Palmeras-éknak. A sofőr és az utaskísérők ugyanis egy árva szót sem szóltak. Még csak annyi sem hangzott el, hogy bocsánat. Élelem- és ivóvíz sehol – az utasok egymásnak segítettek, ha valaki már majdnem éhen vagy szomjan halt. A barátnőm érdeklődött az irodánál, hogy „itt állunk az autópálya szélén két és fél órája, most akkor mi van”, erre jól kioktatták, hogy ne türelmetlenkedjen, mert a segítségnek hat órán belül(!) kell odaérnie, az meg úgyis meglesz. Haton belül, amikor tizennégy lett volna az egész program.

Aztán én is telefonáltam, hogy legalább a pénzünket adják már vissza – nem mintha az a tízezer forint arányban lenne a megpróbáltatásokkal. Kifogásoltam a busz műszaki állapotát. Azt mondták, „alapos ellenőrzésen ment át”. Kifogásoltam, hogy nem tud mit csinálni a pajzsmirigybeteg barátnőm, akinek az ébredés utáni gyógyszer bevételét követően fél órán belül ennie kell. Azt mondták, „saját felelősségére utazzon az ilyen”. (Kapott tőlem szőlőt és nektarint, életben van.)

Kifogásoltam, hogy nincs szerződésünk. Azt mondták, „a kuponos ajánlat leírása annak minősül, reklamációnak nincs helye”. Próbáltam asszertív lenni, amennyire a helyzet engedte… De mintha egy kígyóval igyekeztem volna teniszezni, ugye. Tartották magukat ahhoz, hogy ha délig odaér értünk a másik busz, nincs miért kárpótolniuk – márpedig oda fog. Állítólag úgy beszéltem ott a semmi közepén, törölközőbe csavarva, kómás fejjel, hogy a többiek este megkérdezték tőlem, melyik jogi egyetemen végeztem. Röhögve közöltem, hogy á, a kommunikáció a mesterségem címere. Más kérdés, hogy a helyszínen szerintem nem sokra mentem vele.

Tizenegy is elmúlt, mire a másik busz kirakott bennünket az út mellett. „Száz ágra sütő napot” ígértek a recsegő mikrofonban a Horvátországról meg az Opatijáról szóló wikipédiás szócikk-részletek akadozó felolvasása előtt a palmeraszos munkatársak, ám addigra feltámadt a szél, és sötét felhők gyülekeztek. Pont azt a három órát buktuk be végül, amelyikben a másik csoport tagjai leégésig fürödtek. Nekünk tajtékzó, hideg hullámok jutottak, amelyek a szemünk láttára csapták neki a turistákat a betonnak.

Merthogy az ottani „riviérán” nem a sziklák járhatóvá tétele jelenti a kiépítést – hanem a betonozás. Pislogtam néhányat, hogy nem csak hallucinálom-e a burkolatot. De nem. Az emberek tényleg ott hasaltak a végtelen szürke kövön, a búvárszemüveges bátrabbak pedig közöttük álldogálva szedegettek a talpukból mindenféle szilánkokat. Én imádom a vizet, sőt szerelmes vagyok a tengerbe – annyira, hogy képes vagyok egy kis csobbanásért elmenni ilyen messzire. Ez viszont nem csalogatott egy picit sem, úgyhogy csak a felhőkben meg a hegyekben gyönyörködtem.

Hatalmasat ebédeltünk egy hangulatos kis étteremben. Azaz hatalmas lett volna, ha nem négy darab kis tintahalat raknak elém főételnek. A barátnőm pizzája viszont megmentett, majd jobb ötlet híján elindultunk valamerre. Takaros kis városka, pálmafákkal meg mindennel. Huszonvalahány perc alatt elértünk egyik szélétől a másikig, ahol már semmi nincsen. „Csak a csónakok” – hogy egy helyit idézzek.

Közben az eső is eleredt. Eleinte nem ért váratlanul a dolog, hiszen szitálást ígért az előrejelzés, 26 fokos hőmérséklettel. De bőven húsz alá hűlt, és zuhogott, mint a kurvaélet. Én kérek elnézést, amiért egy röpke augusztusi mediterrán kiruccanáshoz nem jutott eszembe hosszú gatyát, gumicsizmát és dzsekit csomagolni. Azért meg Opatija kérjen, amiért nem lehet náluk egy nyomorult mackónadrágot, vagy kevésbé nyomorul farmert sem kapni.

Az esőtől zord antracittá színeződött, tajtékzó tenger is gyönyörű egyébként, csak szétfagyás nélkül nem nagyon bírtunk a közelébe menni. A Leed-sből importált esernyőm szerencsére bírta a strapát, az a néhány kifordulás kifejezetten lájtos lehetett neki. Azért körbesétáltuk a parkokat meg a víztől távolabb eső kis utcákat, bementünk a múzeumba, melegedtünk drogériában, szupermarketben és kaszinóban is – sőt, utóbbiba mentem vissza este fogat mosni.

Úgy sikerült megtenni összesen nyolc és fél kilométert, hogy volt, amit kétszer jártunk be. Szép hely meg minden, de azóta sem sikerült rájönnöm, mi a fenét csinál, aki eltölt ott egy egész hetet. A passzív kikapcsolódás kedvelőinek paradicsoma lehet – és én nem közéjük tartozom, ugye.

Vacsorára jóféle sülthal-válogatást kértem babbal és sopszka salátával egy étteremben, ahol a magyar étlap még Az ötven árnyalat-trilógiát is letaszítja a trónról a fordítási bravúrban. A „Zagyvalék”, a „Plyeszkávka” és a „Távcse-grávcse” eredete örök rejtély, mert ilyet még a Google Translate sem bír. Sokkal gördülékenyebben bánt viszont a nyelvünkkel az a hölgy, aki grafikusművész férjének cicás munkáit árusította a parton. „Egy macska iszt forty kuna!” – ajánlotta bájosan nekem, a macskabuzinak, szóval kénytelen voltam pénzt váltani miatta. Szuperek lesznek bekeretezve a szobám falára, ha kibírják a hazautat – gondoltam.

Igazság szerint akkor már bármit megadtam volna érte, hogy teleporttal letudjam a rám váró nyolcszáz kilométeres utat. Az utolsó része helyben megoldódott, miután kiderült, hogy egy pár kocsival érkezett a budapesti felszálláshoz Mátészalkáról, és simán lekanyarodnak az autópályáról Nyíregyházára. Csak az maradt kérdéses, mivel jutunk a magyar fővárosba. És az is, hogy mikor – hiszen közben felröppent a pletyka, hogy hamarabb is indulhatunk, ha egy busznyi ember akar.

Hát majdnem mindenki akart, hiszen a látnivalók fürdési lehetőség híján hamar elfogytak. Az utaskísérők mégis úgy döntöttek, egyszerre indul a két busz tízkor, tehát az eleve egyeztetett időpontban – és a másik jármű még mindig zsákbamacska. „Lehet, hogy összekalapálták azt a szart?” – meredtünk egymásra riadtan.

„Új lesz, félóra múlva itt van!” – fordult hátra a cég reggel is alázós kedvében lévő munkatársa, s úgy nézett ránk, mint a véres rongyra. Így amikor eltelt háromnegyed is, de még sehol semmi, inkább szó nélkül mentünk egy kört, nehogy állva megfagyjunk a parkolóban. Bőven fél tíz előtt tettük ismét tiszteletünket, ahol meglepetésünkre nem mással találkoztunk, mint az x-faktoros busszal. Igen, azzal, amelyik a versenyzőket szállította. Értünk jött, azannya’!„Na, ez modernebb is, kényelmesebb is, biztos nem lesz vele semmi baj” – dőltem hátra nyugodtan.

magyar-etlap-horvatorszag-tempty

Az étlap.

Végre felzúgott a motor, én pedig a saját ágyamra gondolva relaxáltam. Még aludni is sikerült egy picit, annyira fáradt voltam idegileg. Szellemileg és fizikailag viszont nem, ami nem túl szerencsés párosítás, de az ember szervezete néha olykor ennyire takarékon is eldöcöghet. Igen ám, de az x-faktoros csoda is döcögni kezdett: olyan hangot adott néha, mintha egy gumimatracon kinyitották volna a szelepet.

Ezzel még együtt lehet élni, ám a fűtés beragadása sokkal kínosabb problémát vetett fel. Három-négy üléssor lehetett mögöttünk, és ők szabályosan megfőttek. Szakadt róluk a víz és nyüszítettek, úgyhogy a sofőr kinyitotta a középső tetőablakot – amin a mi arcunkba süvített a hideg. Éreztem, ahogy hátranyomja a bődületes huzat a szememet. Ettől meg az előttünk ülők nyüszítettek fel, mire a sofőr közölte, hogy oldjuk meg egymás között, cseréljünk helyet.

A fűtés állítólag beragadt, kikapcsolni nem lehetett. Én csak csendesen megjegyeztem a barátnőmnek, hogy legyen szíves a nevemben is kommunikálni az emberekkel, mert én frissen relaxált állapotban is fél kézzel fogom kibelezni azt, aki miatt huzatban kell lennem. Az egyeztetés sikerült: néma sülés lett hátul a vége, mert azt végül is ki lehet bírni, de a fejfájdító légáramlatot nem.

Felsóhajtottam, hogy most végre nyugalom lesz. Főleg, amikor mesébe illő módon egykor megálltunk egy benzinkútnál pihenni. Háromórás út után, ahogy az a nagykönyvben dívik. Igen ám, de a sofőr elkezdett vizet hordani a motortérhez. Láttunk már ilyet előző éjjel, és tudtuk: nem sok jót jelent. Létezik, hogy egymás után két busz főjön meg…? Valahol Székesfehérvár környékén felriadva megkaptuk a választ: igen, az x-faktorosnak is kampec, rég elindult értünk egy harmadik járat, most jár négy kilométerre.

Vártuk, hogy valaki előugorjon valahonnan, és pezsgővel köszöntsön minket a Kész átverés show-ban. Vártuk, hogy valaki legalább bocsánatot kérjen, amiért kettő, már induláskor is hibát produkáló buszt küldtek. Jegyzőkönyvet akartunk felvetetni, de kijelentették, hogy olyan itt sose volt, és most sincs. A harmadik buszon még csak lábtartó sem volt, és nem lehetett megmozdítani a félig fekvőre állított ülést.

A gerincemnek már mindegy volt, akár gombócba gyúrva is szerettem volna már Budapestre érni – ami szerencsére sikerült is. Onnan pedig a sorstársaim repítettek hazáig. Együtt kacagtunk rajta kábán, hogy a Murphy nevű fickó tényleg él, és egy Kiskunakárhova bejelentett, leselejtezett buszokat fillérekért bérelő utazási irodánál dolgozik.


Még több utazós bejegyzés itt!


Még több cikk:

 

Minden idők legszarabbul megszervezett buszos kirándulása az esőverte Opatijában „Lerobbantunk” – vakkantotta flegmán az utaskísérő a buszon, amikor szombat hajnalban már egy órája az autópálya szélén álltunk.
Thursday, August 14, 2014

Beszélni valakiről a háta mögött

Beszélni valakiről a háta mögött

kreta-kissamos-tempty-featured

Nem tudsz mindig magadról dumálni – még akkor sem, ha szeretnéd. Muszáj másokról is. Olyanokról, akik éppen nincsenek itt. De képes vagy-e ezt úgy megtenni, hogy ne süllyedj el szégyenedben, és ne köss ki fekvőgipszben, ha az illető meghallja mégis?

Follow @temptercat

A kibeszélést nem lehet megúszni. Az is csinálja, aki tagadja. Csak kérdés, hogy milyen formában.

Van ugye az indulatos fröcsögés,…

View On WordPress

Monday, August 11, 2014

Shit’n’run, a kamaszkutya-életfilozófia

bello-kutya-csukottszemmel-tempty-featured

Bello szertelen kiskamasz eb. Egyszerre háromfelé akar indulni, amikor sétálni viszem. Köhögve csodálkozik rá, hogy fojtja a textilpóráz, ha agártempóban lódul meg előre. Kezdő balerinaként próbál piruettezni jelölés közben, a nagydolgát pedig úgy ereszti el, akár a lovak – menet közben.

Follow @temptercat

Oldalra billentett fejjel néz vissza rám, hogy az ilyen eseteknél miért állok meg. Húzna,…

View On WordPress

Friday, August 8, 2014

Az elengedés művészete

elengedes-no-fuben-fekszik-lufi-tempty-featured

Miért nem érhet véget egy öleléssel, egy hálakönnyes elköszönéssel? Miért kell, hogy a jó után rossz legyen, utána meg semmilyen? Miért kell a búcsúnak árnyékot vetnie mindenre? Mert az elengedést így alkotta meg a természet – hogy tátongjon valami fájdalmas benne.

Follow @temptercat

Nincs ember, aki gyakorlott elengedő lenne. Jövünk, megyünk, szeretünk, szakítunk, születünk, meghalunk… örök…

View On WordPress

Tuesday, August 5, 2014

A hollófekete lélekguru esete

A hollófekete lélekguru esete

hollo-featured-tempty

Tegyük fel, hogy van az életedben valaki, aki rengeteget ír és beszél a szeretetről, az elfogadásról, meg minden lelki-szellemi jóról. Elhiszed, hogy előtted jár az úton. De egyszer csak történik valami, amitől két perc alatt kifordul önmagából. Mintha szatír lenne a télapóból. Neked pedig rá kell döbbenned: téged is a földbe döngölne, csak hogy a saját büszkeségét mentse.

Follow @temptercat

Sokf…

View On WordPress

Saturday, August 2, 2014

Ha anyát szeretni fáj

Ha anyát szeretni fáj

love-you-mom-rose-tempty-featured

Nehéz olyan embert szeretni, akinek néha bekattan, hogy a kis piros kockát nagy kék gömbnek kéne látni. Aki az egyik pillanatban még mosolyogva tárja eléd a legbensőbb titkait, a következőben pedig eltorzult arccal és reszelős hangon ordítja, hogy takarodj innét. Aki újra és újra a lelkedbe tapos, neked pedig fogalmad sincs, miért.

Follow @temptercat

Nehéz ilyen embert szeretni, mert nem csak te…

View On WordPress